2018. január 16., kedd

Az írás hosszú.
Kérlek csak akkor állj neki olvasni, ha hajlandó vagy végig követni, mert csak úgy kerek az egész.
Köszönöm.

Menekülés egy házasságból
Egy világgá ment férfi kesergései

Szeretném hinni, hogy átlagos pali vagyok. Semmi extra rossz szokás, igaz semmi extra jó se. Olyan kis semmilyen.
Anyám egyszerű asszony volt, iskolázatlan bár de tájékozott, vágott az esze mint a borotva és két lábbal állt a földön. Apám legkisebb gyerekként kissé elkényeztetett volt, önző és folyamatos bizonyítási kényszerrel. No, nem felénk, hanem idegeneknek próbálta a valóságosnál többnek feltüntetni magát. Szerette kiszolgáltatni magát a huszadik századelő családi hierachiája szerint, gondolom a gyerekkorában látottak szerint képzelve a mai világot felnőttként is.
Sokáig egyke voltam, tizenöt is elmúltam mire a húgom is világra jött. A szüleim gyakori költözésének is köszönhetően nem alakult ki baráti köröm, sem a kortársaimmal való kapcsolat teremtés készsége, talán ezért a korombeli lányokkal is esetlen, idétlen voltam. Bár egy-egy próbálkozásom kecsegtetett némi reménnyel, végül a legtöbb kapcsolatomat elrontottam, elküldtek vagy én menekültem el ostobán. Még évekkel később, fiatal házasként is bután reagáltam le egy-egy ismeretlen helyzetet, problémát, nem értve a tájékoztatás hiányának okát, a mellőzöttséget. Nagyon érződött a társaságban való viselkedés tudományának szinte teljes hiánya és a hibáimat megértő, segítő szándékú személy(ek) nemléte. Évtizedek teltek el mire autodidakta módon valami keveset talán sikerült pótolni.


Szívesen jelentem meg késő kamasz és fiatal felnőtt korom ifjúsági rendezvényein, nézelődni, viselkedési mintákat gyűjteni. Mivel verbálisan mindig is lassú voltam - mire egy témához megfogalmaztam magamban a tervezett hozzászólást, többször is elmondva, nehogy butaság legyen belőle – addigra már más téma volt porondon, ezért nem igazán vettem részt se a társalgásban, se – a falábúságom miatt - a táncmulatságokban. Éppen csak jelen voltam. Mondjuk ki nyíltan, nem rólam mintázták a közösségi ember meghatározást és később sem akadt - családon belül sem - senki aki segített volna egy elkényeztetett, emberek közt sután mozgó fiatal jellemének pallérozásában. Mai napig is hiányoznak ismeretek számosan a kommunikációs szabályok, viselkedési öltözködési normák vonaláról (is…).
1975-ben mint akkor az ifjakat, engem is behívtak sorkatonai szolgálatra. A néhány tíz km-re eső település azóta már megszűnt laktanyájából kerültem haza egy alkalommal pár napos szabadságra, az időpontját tekintve teljesen véletlenül, a helyi ifjúsági szervezet rendezte Katalin napi bál idején.
Az igazi mulatozás, az egész estés táncolás nem vonzott (azóta sem). Fel-alá sétálgattam, mustráltam a lányokat, igyekeztem a távollétem alatt csaknem feledésbe merülő arcokat újra memorizálni.
Néztem a zsibongó, a néhány községnyi távolságig népszerű helyi zenekar muzsikájára ugráló tömeget.
Már kora este feltűnt egy a büfében dolgozgató lány. Nem a Milói Vénusz, nem a Gioconda, de volt benne valami ami megfogott. Néha egy-két „éhezőt”, vagy „szomjazót” kiszolgálva, a büfépultként összetolt asztalok mögött ülve nézelődött. Éjfél környékére vettem a bátorságot, hogy látszólag véletlenül a büféhez tévedjek. Nem tudok inni. Mármint alkoholt, mert ahelyett, hogy mint minden rendes embernek, megeredne a nyelvem - horribile dictu - én álmos leszek. Így aztán valami üdítőt kértem meg szendvicseket, mert enni azt mindig tudtam.
Valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy tele szájjal kérdezgetve, kvázi udvarolva, nem biztos, hogy szimpatikus lehetek
Tehát falatozás közben, közben kérdezgettem miért nem táncol? Magyarázkodott, hogy nem szeret, nem is tud táncolni. Szeretem az őszinte, nyílt embereket, a lány is egyre jobban tetszett. Folytatta a mondatot, hogy nincs is kivel. Csaknem belefulladtam a szendvicsembe. Jobb híján tele szájjal bólogattam, hogy ezzel én is így vagyok, falábúan, társtalanul. Szerintem csak véletlenül csúszott ki a lány száján, hogy akkor bennünket össze kellene kötni. Rémülten fordultam a táncolók felé, ne lássa a vigyorgásom. Mire átbeszéltük, ki hol lakik, hova járt iskolába, kit ismerünk egymás társaságából reggel lett.
Hazakísértem. Pánikba estem, hogy nehogy elrontsak valamit az addigra már nagyon-nagyon szimpatikus lánynál. Talán erre mondják, hogy beleszerettem. Sokáig ácsorogtunk a kapujukban semmitmondó közhelyeket pufogtatva várva, hogy a másik kezdeményezzen. Végül kijelentette nagyon fáradt és álmos, ezért kér egy búcsúcsókot, aztán aludni megy.
Sétálgatva ismertük meg egymást. Számos dologban homlokegyenest ellenkező jellemek voltunk - például ő napimádó volt, én bujkáltam a napsütés elől a leégésre hajlamos fehér bőrömmel, ő éjszakai bagoly volt, nekem este nyolckor csengetett a pizsamám, igaz kora reggel gond nélkül ébredtem vele ellentétben, aki órákkal később ébredve is még sokáig használhatatlan volt - mégis egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

Az első kirándulásunk. Annak rendje módja szerint, elkértem az édesanyjától, hogy kirándulni vinném a lányát és csak három nap múlva hoznám vissza. Szegény anyósom elkerekedett szemmel csaknem pánikba esett, hiszen már csak ők ketten éltek együtt. Becsületére legyen mondva, néhány másodperc alatt felmérte, hogy egy huszonegy éves felnőtt ember, szabadon dönt a sorsa felől. Nagyot sóhajtva, utolsó próbálkozásként még elmondta, hogy vacsorára pedig lánya kedvenc főztjét tervezte elkészíteni. Ám a későbbi párom határozottan kijelentette, hogy nem jön haza vacsorázni, majd csak három nap múlva. Évek múlva derült ki, hogy akkor este mégiscsak elkészült az az étel, és anyja órákig ült mellette, őt várva...
Közel egy év múlva, amikor nővére bejelentette házasságkötési szándékát a családnak, összenéztünk bólintottunk, mi is.
A helyi - akkor még - Tanács házasságkötő termében került sor a hivatalos aktusra. Négyen ballagtunk tulajdonképpen utcai ruhában, a szülői háztól mindössze százötven métert. A saját magnómról az én kazettámról Beethoven ötödikje szólt a szertartás alatt. A néhány rokontól, ismerőstől begyűjtött gratuláció után, idétlenkedve, vigyorogva sétáltunk vissza anyósom házáig. Ott még néhányan beszélgetni igyekeztek velünk, illetve leginkább egymással. Késő este az akkor már feleségemmel megegyeztünk, hogy bennünket nem érdekelnek a konvenciók, hogy nászéjszaka, meg ilyesmi. Mi álmosak, fáradtak vagyunk, alszunk és kész. Úgy tettünk.
Nem vagyok egy csélcsap alkat, soha nem csaltam meg a feleségemet. Sokakkal ellentétben a nőben soha nem egy nedves húsdarabot láttam, hanem – és ebben a remélt racionalitásomat véltem tetten érni – az embert, akinek vannak félelmei, örömei, akinek megfelelő összetételű étkezés után sírva könyörög a görény a budiajtóban a receptért (vulgáris vagy sem, ez is az élet része…), aki jelentéktelen apróságért képes napokig duzzogni, majd később ugyanazon tiszta szívvel kacagni, akivel jókat lehet beszélgetni, jó mellette ébredni, jó egyszerűen csak szeretni és mint a Romantic énekelte egykor: „...szeretem a bőröd illatát...”, különösen a napsütötte bőr illatát. Talán erre céloznak a szakemberek amikor két ember közötti kémiáról szólnak, hogy van akinek az illata nemhogy nem vonzó, hanem kifejezetten taszító is lehet, míg másé kellemes. Szóval nem gondolom magam csapodárnak, mert még álmodozni sem szoktam idegen nőkről. Egy-egy szimpatikus karaktert alakító színésznő kapcsán is csak gondolatmorzsák jelentek meg, amiket azonnal követett a realitás, nem nem az elérhetetlensége, az idegen nyelvűsége okán meg, hogy csak szerepet játszott, hanem, hogy nem tudok róla semmit. Mit szeret, mi a kedvenc színe, kedvenc kajája, tud-e úszni, kerékpározni és hasonló „badarságok”, aminek alapján már nem is érdekelt mit tudhat az ágyban. Persze, megbámulok több kevesebb diszkrécióval csinos, fiatal, lenge vagy semmilyen ruhás nőket, de éppen a fentiek miatt csak ennyi és nem több. Szinte a feleségem az egyetlen akit elfogadtam – hülyén hangzik, mégis így van – a testnedveivel, „szagával” (csaknem minden élőlénynek van szaga, az embernek is, még nekem is. Mi az, hogy! Megesett, hogy házunk felújítása során, amikor a vizesblokk volt soron, néhány napig csak igen limitált lehetőségünk akadt tisztálkodásra, a végére egy takarítatlan puma ketrec simán elbújhatott volna mellettünk.), szóval elfogadtam, mindenével együtt. A habitusával, a szóhasználatával, vagányságával együtt. Más kérdés, hogy sok mindenre ráfogtam később a középiskolás szlengben, viselkedési stílusban való megrekedését.

Gyakran mondogatta, a házasságok mely évei a kritikusak az együtt maradás szempontjából. Eleinte viccesnek, aranyosnak véltem, azt gondolva az aggódás, az elválástól való félelem miatt mondogatja. Sűrűn emlegette azt is, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Nem is értettem miért mondja, nem is indokolta meg, csupán bosszantó gyakorisággal ismételgette. A harmadik évfordulónk környékén már zavart, sőt bosszantott amikor így beszélt. A hetedik évben már dühösen utasítottam vissza a szerintem ostoba magazinokból vett félelmeket. Néha úgy éreztem, nem is az ő szavai, hanem valamelyik úrinőt játszó kolléganője gondolatai lennének. Akkortájt már zavart, ahogy az egyik egykori középiskolai barátnőjét majmolja. Ha az vett háztartási gépet, nekünk is kellett, ha az bármit mondott, az szentírás volt, ment utána. Más téren is furcsállottam a véleményét, néha elkottyantotta milyen férfi szimpatikus neki és kiderült, hogy például az egyik neki szimpatikus illető alkoholista, elvált, gyereket hátrahagyó. Az előbb említett középiskolai barátnő is két gyerek után elvált, a tíz évvel fiatalabb új férjének szült egy harmadikat. Érdekesség, hogy az első férje már sok éve az Egyesült Államokban él.


A második fiunk születése pszichésen erősen leterhelte. Türelmetlenebb lett. A munkahelyén, társaságban gyerekekkel kapcsolatos dolgaik megbeszélése közben a munkatársnők, barátnők szerét ejtették, hogy férjeiket (többnyire alaptalanul…) szidták, általánosságokat fogalmaztak meg, húztak rá embereikre.
Az addig sem világbajnok libidója is ez idő tájt kezdett hanyatlani.
Összekerülésünk óta nyaggatott, hogy neki a családi ház a mindene, a lakótelepi lakást börtönnek érzi. Ezért aztán amikor alkalom adódott, egy árban elérhető, megfelelő helyen lévő, kompromisszumokkal azonnal beköltözhető ház képében, belevágtunk. A tavaszi költözést követő első év a kölcsönök közül az egyik rövid lejáratú kölcsön miatt nadrágszíj szorításos volt, de a mellékállásaim segítségével, mindig időben törlesztettünk. Késő őszre mégis összeomlott az idegrendszere. Hetekig hallgattam, hogy utál bennünket, hogy legszívesebben megölne a két gyerekkel együtt. Reméltem, majd elmúlik. Ha lejár a legsürgősebb kölcsön, majd rendbe jön. Ám néha olyan vehemenciával szidott hármunkat, hogy a fiaink mentális károsodásától aggódtam. Komolyan félni kezdtem, hogy álmunkban jóvátehetetlent tesz. Végül felkerestem háziorvosunkat segítséget kérni. Még aznap kihívták a munkahelyéről, éves felülvizsgálat ürügyén. Nyugtató injekcióval, idegosztályra szóló beutalóval küldték haza, nem engedték vissza a gyárba. Reggel leadtam a fiúkat az oviba és elvittem a kórházba. Ott fogták fél évre! Az osztályvezető főorvos asszony elbeszélgetett velem, míg a feleségem átesett az adminisztráción és a kórterembe kísérték. Néhány perces kérdezgetés után hazaküldött. Nem mehettem be még a kórterembe se, mert a doki állítása szerint addigra olyan erős nyugtatót kapott a párom, hogy meg sem ismerne és látogatók egyébként is csak a földszinti látogatószobában lehetnek. Különben meg a fiaim várnak az oviban, mondta.
Mi hárman a két fiammal bejártunk hozzá eleinte csak egyszer egy héten, mert az első hónapban le sem jött a látogató szobába, csak a szennyesruháját küldte le. A hatodik héten ugyan lejött, de szinte szó nélkül hallgatta végig a gyerekek lelkendezését. Ez alatt az időszak alatt rengeteg időm ráment a háztartásra, a gyerekek gondozására a munkáim mellett mégis igyekeztem, hogy a fiúkban ne hagyjon túl mély nyomot anyjuk betegsége, sokat kértem őket legyenek türelmesek.
Eltelt a karácsony is, a január is. Már négy hónapja bent volt. Mintha lassan javult volna az állapota, egyre többet beszélt a gyerekekkel, bár eleinte többnyire csak a kérdéseikre válaszolt röviden. Mivel délutánonként nem volt bent a főorvos asszony, az ügyeletesek meg nem tudtak semmit, egyik délelőtt felkerestem a kérdéssel, mire számítsunk? Véleménye szerint szépen javul és azt várja, hogy akarjon hazamenni a betege. Javasolta a jövőre nézve, hogy kerüljük a súlyos konfliktus helyzeteket, inkább hagyjam rá és később térjünk vissza egy-egy sarkalatos témára.
Még két hónap telt el. Lejárt a kritikus kölcsön, zöldellt az új kertünk, gyönyörű tavasz volt és ezeket mind elmeséltem a fiúk csacsogása között, látogatásaink alkalmával. Amikor először említette, hogy szeretne hazajönni, a gyerekekkel, onnantól még két hét volt mire kiengedték.
Soha többet nem került vissza.


Hazatérése után csaknem a korábbi énjét kaptuk vissza. Érezhetően erősödött az önérzete, egyre inkább igyekezett önálló lenni, nekem parancsolgatni utasítgatni, bár bennem folyamatosan motoszkált, hogy csupán látens kisebbségi komplexusát próbálja kompenzálni a látszólagos határozottságával.
Sportolásba menekült, bár váltig hangsúlyozta, hogy örömmel csinálja. Megnyugvással töltött el, hogy jól érzi magát. Ugyan ez azt is jelentette, hogy hetenként több nap is eljárogatott edzésekre, versenyekre, de ha ez kell neki, hát legyen.
Zavaróvá az vált, hogy most már nemcsak a kolléganői, barátnői általánosításait szajkózta, ismételgette, hozta haza, hanem a sportoló férfiak - egyébként dolgos melós emberek - sommás kiszólásait is. „Rendes embernek a kocsma után a család az első!” mondta teljesen komolyan egy alkalommal nekem, aki se nem járok kocsmába se nem iszok alkoholt absztinens lévén.
A szakik véleményét hamarabb kérte ki ha műszaki probléma adódott a házban, kocsiban és nekik mindig igazuk volt, én pedig mindig ostobaságot beszéltem, szerinte… dacára annak, hogy a felújítási munkákban rengeteg szakembert váltottunk ki saját kezünk révén és a ház körüli karbantartási, javítási feladatokat is magunk oldottuk meg.

Soha nem vetette meg az alkoholt. Céges rendezvényekről, csajos bulikból gyakran jött haza ittasan, néha az ágyához készített lavórt is használva. Az ilyen alkalmak közötti időben nem ivott, kivéve ha a nővérével látogatták meg egymást, mert akkor a bőven spicességig beszélgettek iszogatva. Pár éve új szintre lépett, tálcaszám kezdte rendelni a fél literes dobozos sört, házhoz szállítással. Egy-két dobozzal mindennap megivott, de ha a napsütéses időben a kertben dolgozgatott vagy a másik kedvenc elfoglaltságát űzte, átrendezni a betárolt, összegyűjtött anyagokat eszközöket, akkor több is fogyott. Ugyanis az elhasználódott, tönkrement dolgokat általában szétszedtem, lebontottam és a kifogástalannak talált darabjait eltettem az újrahasznosítás reményében. Így készítettem már ilyen anyagokból kerti padokat, asztalokat, székeket, stb. Ám ha minden alkalommal máshol találom meg, vagy egyáltalán nem az anyagokat, szerszámokat, keresgélés közben elmegy a kedvem az újrahasznosítástól. Ha a műhelyként is használt garázsban kiürítettem fél négyzetméter területet egy tervezett munka előkészületeként tuti, hogy másnapra tele volt pakolva. A telelésre bementett virágtól, az éppen szárított növénymagig, a frissen érkezett sörös pakktól a konyhában ritkán használt és ezért kimentett edényekig, bármivel. Szóval ha dolgozgatott, akár három-négy üres sörös doboz is összejött estére és az már keményen érződött a beszédén, fogalmazásán. Alkalmanként mielőtt elindítottam a mosogatógépet, körbe sétáltam a házat, kertet, összeszedve a szanaszét hagyott söröspoharait.


A házunk előtt az utcán, az ablakom előtt évek óta nevelgetek egy díszcserjét, időnként megnyírva, gondozva. A közelben lévő vasúti sorompónál megállók egy része, neveletlenül, leplezetlenül, néha száját tátva bámult be az ablakon, végig látva a ház nagy részén is. Egy dolog ha valaki bepillant és egy másik ha hosszú percekig, amíg a a zárt sorompónál várakozik, csorgó nyállal, tátott szájjal bámul bele egy idegen család életébe. Ezt egészen egyszerűen bunkó dolognak tartom. Ezért találtam ki a díszbokrot, mint elválasztó „paravánt” a kíváncsi szemek elől. Reggel redőny fel, este redőny le, nappal pedig jótékonyan takart a bokor. Történt, hogy felújították az utcánkat, aminek kapcsán a bokromat is ideiglenesen el kellett távolítani a munkák során. A néhány hónap alatt nem húztam fel azonnal a redőnyt, hogy a korai sötétség miatt felkapcsolt belső világítások miatt ne legyen kirakat a ház, hanem csak akkor amikor már kivilágosodott és nem volt szükség a benti fényre. A bokrok eltávolítása után néhány nappal már belekötött, hogy miért van sötét a szobámban? Minden magyarázkodásom, tiltakozásom ellenére ébredése után hónapokig első mozdulata az lett, hogy fordult be a szobámba és felhúzta a redőnyt. Keresetlen stílusban utasított el ha keseregtem, hogy nem szeretek kirakatban élni. Szerencsére néhány hónappal a munkák befejezése után, már kezdtek takarni az újonnan ültetett növény levelei így megszűnt az addig folyamatos vita és az akaratom ellenére végzett redőny felhúzások. Első hallásra nevetségesnek tűnhet a dolog, ám közel egy éven keresztül vitatkozni akár ilyen kis ostobaságon is, romboló. Lélek-, szerelem-, idegromboló.


Szeretek, illetve szeretnék utazni. Egyedül nem jó. A feleségemmel csak elvétve utaztunk együtt, az is úgy nézett ki, hogy beszélgetett, locsogott a barátnőivel és simán faképnél hagyott bárhol, meg sem próbálva valamilyen szinten a társasága részévé tenni, vagy az átélt élményeket megbeszélni, együtt rácsodálkozni valamire. Egy idő után leszoktam róla, hogy velük menjek, hiszen tök egyedül mászkálni egy idegen helyen, nincs sok értelme. Túlsúlyom okán mozognom is kellene, ám nem jön velem se sétálni, se kerékpáros túrára, mert ő nem sétál és nem biciklizik velem. Évekig a tíz km körüli távolságra lévő szomszéd település vasárnap délelőtti piacára tekertem át nézelődni, de egyedül tekerni és egyedül nézelődni unalmas. Amíg a fiaink a felnőtt kort el nem érték számos túrát, táborozást szerveztem amelyek egyikére sem akart jönni az előzetes tervezgetések alatt. Érdekes módon mindegyik indulásánál mégis ott állt és jött velünk. Sose értettem miért csinálta ezt. Ahogy a gyerekek kirepültek, kettesben már nem jött velem sehova. Most, hogy már nyugdíjas, előfordul egy-egy szervezett kirándulás a természetjárókkal, ahova alkalmanként elmennék én is, de tudva a középiskolás barátnő és az egykori munkatársak jelenlétét is, csak az lenne belőle, hogy egyedül ülök a buszban míg ők egy kupacban traccsolnak, egyedül kullogok a gyorsvonati sebességgel „sétálók” után, aminek csak ritkán akarok részese lenni. Többször jártam Angliában, az anyjával Magyarországon élő óvodás unokámmal, az elvált apjánál az ott élő kisebbik fiamnál, egyszer sem jött velünk. Pár éve a Máltán búvár oktatóként dolgozó nagyobbik fiamhoz is csak azért repült ki, mert az ikertestvére is utazott. Panaszkodott is a sógornőm, hogy a hozzá intézett mondat közepén is fogta a kis motyóját és faképnél hagyva mindenkit, lement a tengerpartra órákra. Nem akart buszra, hajóra szállni, csak gyalogolni, úgy azonban nem lehet sok mindent megismerni...


Sajátos felfogása volt a tisztaságról, higiéniáról. Hangos veszekedésig, előttem a vízcsap elzárásáig menő vitára is hajlandó volt, mert a háztól vásárolt tyúktojásról lemostam a rászáradt tyúkszart, mielőtt feltettem megfőzni. „Nem lesz attól semmi bajod! Ne pocsékold a vizet ilyen hülyeségre!” Hiába mondogattam, hogy a tyúkszaros vízben főtt tojás számomra gusztustalan, hajthatatlan volt. Egy idő után leszoktam a főtt tojásról, vagy olyankor készítettem, amikor nem volt otthon.
Szavajárása volt, hogy „térdig járunk a koszban”, ami természetesen nem igaz de patika tisztaságúak sem voltunk soha. Elővette például a porszívót, előkészítette a munkához és elment valami teljesen mást csinálni. Gyakran napokig kerülgettük a kikészített gépet. Ez működött felmosó vödörrel/ronggyal, porrázásra az udvarra kikészített szőnyegekkel, szinte bármivel. Persze, előbb-utóbb - több részletben - befejezte a korábban elkezdett munkát és akkor meg az el nem rakott eszközöket kerülgettük jó ideig.


Ételszavatosság számára nem létezett. A hűtőből kivett tejes doboz amíg észre nem vettem az asztalon csücsült a kávéhoz, ételhez kiöntött pár csepp után. Soha nem tette vissza a hűtőbe. Tejfölös ételt ha készített (ritkán főzött…) a maradék tejföl megpenészedett a hűtőben. Mind a két kanálnyi. Se ő nem ette meg, se azt nem engedte, hogy más elmajszolja, azt mondta „jó lesz az még valamibe!” (és valóban megesett, hogy lekaparta a penészes réteget, a többit belefőzte az aktuális csirkepaprikásba). A fűszerek között találtam már több mint tíz(!) éve lejártat is. Értem én, hogy nem egy nap alatt válik fogyaszthatatlanná a lejárat után, na de a tíz év azért sok nekem. Külön érdekessége a dolognak, hogy időnként átböngészem a készleteinket - az élelmiszert és gyógyszereket – mégis találni közöttük hosszabb ideje lejárt szavatosságúakat. Talán az lehet az oka, hogy a különböző eseményeken közreműködőként összeszedegeti az ott előforduló maradékokat és hazahozza „jó az még” címmel.


Nem sikerült megértenem azt a szokását sem, hogy külön, egyedül étkezik. Összecsenghet a konyhai munkájával is. Ha nagy ritkán főzésre adta a fejét, mindenkit kiparancsolt a közeléből, ellenben ha más dolgozott a konyhában ott ólálkodott és mindenbe belekötött, hogy azt nem úgy kell, hülye vagy nem értesz hozzá, stb. Szóval kivárta, amíg mindenki végzett az aktuális étkezésével és csak utána telepedett le enni, akár trágár módon is elzavarva a mégis közelébe keveredőt. Nem érdekelte, hogy számos étel frissen tálalva finom, akár már meredten is elmajszolta és fogalma sem volt róla milyen jó is lehetett korábban. Sűrűn megesett, hogy nem volt türelme átnézni mi van a hűtőben, csak kikapta azt ami legközelebb volt hozzá. Így tűnt el az egyébként nem neki vásárolt élelem (tudtuk, hogy nem szereti…) és maradt ránk, amit meg mi nem fogyasztunk szívesen. Eszelős állapot volt, hogy durván fogalmazott ha szóvá mertük tenni a nekünk hiányzó ételt. Megtetézte még azzal is, hogy neki ne akarjunk semmit, majd szól, ha akar valamit és különben is minek veszünk papírízű szemetet (soha nem érdekelte a csomagolás, az egyébként igen finom sonkaszeletekre is – nagy lazaságában- csak ráhajtotta a belülről fóliával borított csomagolópapírt többnyire úgy, hogy a papír a sonkából a nedvességet kiszívta, így pár óra alatt valóban papírízű száraz tapló lett belőle). Az hogy egy, azaz egy szelet felvágottat is eltett (ha eltette és nem az asztalon csücsült félnapig míg valaki észrevette…), hogy a darabokban vásárolt sajtot nem szeletelte, hanem farigcsálta, mire már csak egy undorító gombóc nem lett belőle, amit csak ő fogyasztott, már csak hab a tortán. Gyakori durva rosszallás tárgya a vásárolt ételek mennyiségének kritizálása ennek okán, hiszen ha az eredetileg többszöri étkezésre szánt mennyiség órák alatt undorítóvá válik a csomagolás elmaradása, rosszul használata miatt, valóban napokig hányódik a hűtőben a már senkinek sem kellő sonka- felvágottszelet, vagy kiszáradt sajt.

Feladtam az újság olvasást, mert egy időben azt volt a szokása, hogy reggelenként amikor felkelt, az első mozdulata a konyhában a világítás lekapcsolása volt. Évtizedek óta lélegeztető géppel alszom nem túl jól, ezért korán ébredek. Hogy a családot ne zavarjam, hajnalonta elcsoszogtam a korán nyitó üzletekbe a szokásos napi bevásárlást – benne a napi sajtó is – elintézni. Ezután egyedül, nyugodtan, újságot is böngészve szoktam reggelizni míg a többiek még szunyókáltak. Legtöbbször az étkezés és olvasás kezdetekor még éppen csak világosodott és mire a feleségem is felkelt, már javultak a látási viszonyok. Az lett a szokása, hogy „Minek a villany, nem látsz?” morgással lekapcsolta a világítást olyankor is, amikor még jócskán elviseltem volna a nagyobb fényt. Hiába magyarázkodtam, hogy amikor leültem olvasni még sötét volt és nem azzal töltöttem az időmet, hogy folyamatosan azt ellenőrizzem kell-e még a villany és különben is ha nem lesz már szükség rá magamtól is lekapcsolnám. Nem hatotta meg. Felébredt és minden más előtt, még szinte félálomban jött és kapcsolgatott. De legalább következetes, mert azóta is (nyilván előtte is, csak nem tűnt fel…) ha késő délután leült az ablak elé rejtvény fejteni, már rég ment a közvilágítás az utcán, a család többi tagja a saját tevékenységéhez villanyt használt, ő még az ablak felé fordítva az újságját, meregette a szemét. Végtelenül idegesítő, hogy ha csak rövid időre is elhagyok egy helyiséget, rohan és lekapcsolja a villanyt hiába sopánkodok, hogy másodperceken belül visszamegyek. Így többnyire sötét helyiségeken átbotorkálva jutok csak vissza, vagy maradok nyugton csak az elkerülhetetlenül szükségesekért mozdulva.

Úgy alakult, hogy a mosások zömét én indítottam el. Korábban megesett, hogy az eltúlzott takarékosság jegyében olyannyira teletömte a gép dobját, hogy a középre került ruhák szinte szárazak (és piszkosak…) maradtak, kevés mosószert adagolva, így a „mosott” ruhák nem mindig voltak jó illatúak (sőt…). A felnőtté vált fiaink dünnyögése és a saját rosszallásom miatt jó ideje én kezelem a gépet, bár folyamatosan szapul, hogy csak félig van a gép kár elindítani, hogy túl sok mosószert tettem bele és az felesleges… A legbosszantóbb, hogy amikor végzett a gép és kiteregetek, az első lehetséges alkalommal megy és átforgatja a száradó ruhákat az ő logikája szerint. Való igaz, hogy a vízszintesen a szárító rácsára helyezett dolgokat nagyobb felületen éri a nap, de szerintem mit sem ér, mert a szél könnyebben alákap és a kert végéből kell összeszedegetni az újra piszkossá vált, bogár járta, kutya taposta, ruhákat.

A mosogatóval is volt nézeteltérésünk. Miután én hamarabb kerültem nyugdíjba adott volt, hogy a konyha rendben tartása rám marad, hiszen én voltam otthon napközben. Valahol hallhatta egyik munkatársnőjétől, hogy milyen rettenetes és tragikus, ha a mosogató környéke nedves-nyirkos marad, mert akkor jön a penész és akkor jajjjj. mind meghalunk. Ezt elkerülendő szokásává vált, hogy amint hazaért a munkából a mosogató szivaccsal körbe törölgette a mosogató medencéjét. Egy idő után nekem is feltűnt és érdeklődtem a kényszercselekvés oka felől. Azt a választ kaptam, hogy vizes volt és ő irtózik a penésztől. Nem vitatkoztam vele, hogy tuti nem volt vizes, hiszen én töröltem szárazra az edények elpakolása után. Hetekig külön figyeltem rá és papírtörölközővel, később hajszárítóval (!) kezeltem a felületet, tökéletesen szárazzá téve. Semmi értelme nem volt. Hazaért és az akkor még nem teljesen száraz szivaccsal átdörgölte a mosogató környékét. Amikor nem bírtam tovább, elkottyantottam neki a papírtörölközős, hajszárítós dolgot, elkerekedett a szeme, de nem szólt semmit. Ám onnantól nem foglalkozott többet a mosogató széli penészedés lehetőségével.

Számos durva vita keletkezett abból, hogy amikor tervezett programja volt, előre jelezte ekkor-akkor, ide és ide kell mennie. A probléma abból adódott, hogy hetekkel, akár két hónappal előtte! Amikor aztán készülődött és én ártatlanul megkérdeztem (mit tudtam én már annyi idő elteltével az ő programját…) mi a történés, vulgáris stílusban háborodott fel, hogy ő megmondta, miért nem figyelek rá? A mentegetőzésem, hogy nem már emlékszem, a méltatlankodásom, hogy miért nem említette az aktualitás közeli napokban is, csak olaj volt a tűzre. Ha kedvesebb a lelkének, hogy tyúkeszűnek állít be hát legyen, nem dőlök a kardomba de ha tudja, hogy ilyen vagyok akkor miért szándékosan csak egyszer és nagyon korán mond dolgokat? Mintha örömet okozna neki, hogy időről időre veszekedhet velem és hülyének nevezhet.


Főzési szokásait nem voltam képes sokáig tolerálni, inkább magam főztem. Azt hittem van annyira értelmes ember és tudja, ha bármit nagy lángon főzünk az nem fő gyorsabban, ellenben leég. Évtizedek óta cserélgetjük az edényeinket, mert „rongyosra” ég az aljuk. Sokszor két edényben készült az étel, mert az elsőnek az aljára égett a cucc, ezért átöntötte egy másikba. Néha ez utóbbit is keményen súrolni kellett. Más edényeknek se volt becsülete. A teflon borítású serpenyők néhány használat után teljesen elveszítették előnyüket a hagyományos edényekkel szemben a számtalan karcolás miatt. Az egyik teflon edény sorsa különösen szíven ütött. Egy alkalommal három hónapos kiküldetésre utazott a munkahelyétől. A távozása másnapján már beszereztem (nem tudott tiltakozni ellene…) egy igen drága edényt, amelyben néhány naponként addig nehezebben elkészíthető ételekkel pacsmagoltam, nagy örömömet lelve a használatában és persze az ételek elfogyasztásában is. Hazaérkezésére is abban készült az étel, amit jó étvággyal megevett és még a beszerzésen sem akadt fel. A maradékok kipusztítása után a mosogatáskor derült ki, hogy számos és mély karmolások tarkítják az addig új állapotban „dédelgetett” eszközt, gyakorlatilag teljesen tönkretéve. Kevésen múlt, hogy ne könnyezzem meg az alig három hónapot szolgált, sok pénzbe került edényt. Mondhatni pénzkidobás volt.

Rém bosszantó az a szokása, hogy egyáltalán nem érdekli éppen mit csinálok, odajön és mondja a mondanivalóját. Teljesen mindegy neki, hogy éppen interneten bankolok és füstöl a fejem nehogy elírjak valamit az ezernyi szám, jelszó és kód közül, vagy filmet bámulok beleéléssel, a legizgalmasabb résznél kezd el hablatyolni, többnyire semmi fontosat csak ami éppen az eszébe jut. Mire befejezi lövésem sincs mi volt a filmben. Távozása után percek múlva nagy nehezen felveszem ismét a fonalat, akkor újra jön és mondja a magáét. Ezt eljátssza kétszer, háromszor, négyszer, de amikor kikapcsolom a filmet nem jön többet órákig! Egy ideig azt hittem, csak bebeszélem magamnak, hogy direkt csinálja de nem, mert teljesen hideg fejjel csak látszólag néztem a tv-t és már jött is. Többször eljátszottam, mindig működött. Így aztán akkor „mozizok” ha nincs otthon, vagy amikor meccset néz a tv előtt kiabálva, én meg a számítógépemen nézem a filmet. Különösen annak fényében bántó az egyoldalúság, hogy ha én próbálom egy élményemet elmondani, akkor „hülyeség” és egy legyintéssel belém fojtja a szót, de leggyakrabban még erre sem veszi a fáradságot, akár mondat közepén is szó nélkül faképnél hagy. Sajátos, ahogy a segítő, netán kedveskedő szándékot is csírájában megöli. Ha láthatóan az éppen végzett munkájában elkelne a segítő kéz és mozdulnék, durván leállít mondván, hogy én neki ne segítsek majd szól ha akar valamit. Ugyanez hangzik el, ha bevásárlásaim során olyan árucikket – legyen az étel, használati tárgy, vagy bármi – merészelek venni, amire előzőleg nem adott megbízást, kiirtva ezzel minden spontaneitást, pedig szereti de dafke nem fogja megenne azért se. Persze ez igazán akkor válik teljesen visszássá, amikor a „nem igaz, hogy nem vetted észre, te nem itt élsz, mert örökösen csak zabálsz hiába beszélek neked” és hasonló értelmű mondatok kezdenek záporozni.

Meguntam a folyamatos negálást, vettem egy nagy levegőt és meg sem álltam Angliáig. Bárki kérdez azt mondom: szabadságot vettem ki a házasságomból meg mit tagadjam az országból is. Pihenek. Hatvannégy évesen, idegen országban, kicsi dolgozgatással kiegészítve a nyugdíjamat igenis pihenek. Nyilván mentálisan elsősorban, ám a nyugalom az evéskényszeremet is száműzte így csendesen fogyni kezdtem, amit az elmúlt évtizedekben nem sikerült elérnem. Fogalmam sincs meddig maradok. Elsősorban az egészségi állapotomtól függ, mert az meglehetősen rozoga. Diabetes mellitus, hypertónia, obstruktív alvási apnoe (húsz éve lélegeztető géppel alszom), térdízületi artrózis, alapsejtes bőrrák (basalioma), hogy csak a fontosabbakat említsem. Tehát ha ezekben nem áll be radikális változás akkor maradok hosszabb ideig. Mondta is a feleségem, bolond vagy te öreg, meghalni mész ki. Válaszoltam, ha meghalok akkor a saját butaságom miatt és nem a tied miatt pusztulok.
Egyébként is ha probléma támadna, két és félóra alatt otthon lehetek repülővel.

Töltöm tehát a szabadságom.

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése