2018. január 16., kedd

Az írás hosszú.
Kérlek csak akkor állj neki olvasni, ha hajlandó vagy végig követni, mert csak úgy kerek az egész.
Köszönöm.

Menekülés egy házasságból
Egy világgá ment férfi kesergései

Szeretném hinni, hogy átlagos pali vagyok. Semmi extra rossz szokás, igaz semmi extra jó se. Olyan kis semmilyen.
Anyám egyszerű asszony volt, iskolázatlan bár de tájékozott, vágott az esze mint a borotva és két lábbal állt a földön. Apám legkisebb gyerekként kissé elkényeztetett volt, önző és folyamatos bizonyítási kényszerrel. No, nem felénk, hanem idegeneknek próbálta a valóságosnál többnek feltüntetni magát. Szerette kiszolgáltatni magát a huszadik századelő családi hierachiája szerint, gondolom a gyerekkorában látottak szerint képzelve a mai világot felnőttként is.
Sokáig egyke voltam, tizenöt is elmúltam mire a húgom is világra jött. A szüleim gyakori költözésének is köszönhetően nem alakult ki baráti köröm, sem a kortársaimmal való kapcsolat teremtés készsége, talán ezért a korombeli lányokkal is esetlen, idétlen voltam. Bár egy-egy próbálkozásom kecsegtetett némi reménnyel, végül a legtöbb kapcsolatomat elrontottam, elküldtek vagy én menekültem el ostobán. Még évekkel később, fiatal házasként is bután reagáltam le egy-egy ismeretlen helyzetet, problémát, nem értve a tájékoztatás hiányának okát, a mellőzöttséget. Nagyon érződött a társaságban való viselkedés tudományának szinte teljes hiánya és a hibáimat megértő, segítő szándékú személy(ek) nemléte. Évtizedek teltek el mire autodidakta módon valami keveset talán sikerült pótolni.


Szívesen jelentem meg késő kamasz és fiatal felnőtt korom ifjúsági rendezvényein, nézelődni, viselkedési mintákat gyűjteni. Mivel verbálisan mindig is lassú voltam - mire egy témához megfogalmaztam magamban a tervezett hozzászólást, többször is elmondva, nehogy butaság legyen belőle – addigra már más téma volt porondon, ezért nem igazán vettem részt se a társalgásban, se – a falábúságom miatt - a táncmulatságokban. Éppen csak jelen voltam. Mondjuk ki nyíltan, nem rólam mintázták a közösségi ember meghatározást és később sem akadt - családon belül sem - senki aki segített volna egy elkényeztetett, emberek közt sután mozgó fiatal jellemének pallérozásában. Mai napig is hiányoznak ismeretek számosan a kommunikációs szabályok, viselkedési öltözködési normák vonaláról (is…).
1975-ben mint akkor az ifjakat, engem is behívtak sorkatonai szolgálatra. A néhány tíz km-re eső település azóta már megszűnt laktanyájából kerültem haza egy alkalommal pár napos szabadságra, az időpontját tekintve teljesen véletlenül, a helyi ifjúsági szervezet rendezte Katalin napi bál idején.
Az igazi mulatozás, az egész estés táncolás nem vonzott (azóta sem). Fel-alá sétálgattam, mustráltam a lányokat, igyekeztem a távollétem alatt csaknem feledésbe merülő arcokat újra memorizálni.
Néztem a zsibongó, a néhány községnyi távolságig népszerű helyi zenekar muzsikájára ugráló tömeget.
Már kora este feltűnt egy a büfében dolgozgató lány. Nem a Milói Vénusz, nem a Gioconda, de volt benne valami ami megfogott. Néha egy-két „éhezőt”, vagy „szomjazót” kiszolgálva, a büfépultként összetolt asztalok mögött ülve nézelődött. Éjfél környékére vettem a bátorságot, hogy látszólag véletlenül a büféhez tévedjek. Nem tudok inni. Mármint alkoholt, mert ahelyett, hogy mint minden rendes embernek, megeredne a nyelvem - horribile dictu - én álmos leszek. Így aztán valami üdítőt kértem meg szendvicseket, mert enni azt mindig tudtam.
Valahogy meg sem fordult a fejemben, hogy tele szájjal kérdezgetve, kvázi udvarolva, nem biztos, hogy szimpatikus lehetek
Tehát falatozás közben, közben kérdezgettem miért nem táncol? Magyarázkodott, hogy nem szeret, nem is tud táncolni. Szeretem az őszinte, nyílt embereket, a lány is egyre jobban tetszett. Folytatta a mondatot, hogy nincs is kivel. Csaknem belefulladtam a szendvicsembe. Jobb híján tele szájjal bólogattam, hogy ezzel én is így vagyok, falábúan, társtalanul. Szerintem csak véletlenül csúszott ki a lány száján, hogy akkor bennünket össze kellene kötni. Rémülten fordultam a táncolók felé, ne lássa a vigyorgásom. Mire átbeszéltük, ki hol lakik, hova járt iskolába, kit ismerünk egymás társaságából reggel lett.
Hazakísértem. Pánikba estem, hogy nehogy elrontsak valamit az addigra már nagyon-nagyon szimpatikus lánynál. Talán erre mondják, hogy beleszerettem. Sokáig ácsorogtunk a kapujukban semmitmondó közhelyeket pufogtatva várva, hogy a másik kezdeményezzen. Végül kijelentette nagyon fáradt és álmos, ezért kér egy búcsúcsókot, aztán aludni megy.
Sétálgatva ismertük meg egymást. Számos dologban homlokegyenest ellenkező jellemek voltunk - például ő napimádó volt, én bujkáltam a napsütés elől a leégésre hajlamos fehér bőrömmel, ő éjszakai bagoly volt, nekem este nyolckor csengetett a pizsamám, igaz kora reggel gond nélkül ébredtem vele ellentétben, aki órákkal később ébredve is még sokáig használhatatlan volt - mégis egyre közelebb kerültünk egymáshoz.

Az első kirándulásunk. Annak rendje módja szerint, elkértem az édesanyjától, hogy kirándulni vinném a lányát és csak három nap múlva hoznám vissza. Szegény anyósom elkerekedett szemmel csaknem pánikba esett, hiszen már csak ők ketten éltek együtt. Becsületére legyen mondva, néhány másodperc alatt felmérte, hogy egy huszonegy éves felnőtt ember, szabadon dönt a sorsa felől. Nagyot sóhajtva, utolsó próbálkozásként még elmondta, hogy vacsorára pedig lánya kedvenc főztjét tervezte elkészíteni. Ám a későbbi párom határozottan kijelentette, hogy nem jön haza vacsorázni, majd csak három nap múlva. Évek múlva derült ki, hogy akkor este mégiscsak elkészült az az étel, és anyja órákig ült mellette, őt várva...
Közel egy év múlva, amikor nővére bejelentette házasságkötési szándékát a családnak, összenéztünk bólintottunk, mi is.
A helyi - akkor még - Tanács házasságkötő termében került sor a hivatalos aktusra. Négyen ballagtunk tulajdonképpen utcai ruhában, a szülői háztól mindössze százötven métert. A saját magnómról az én kazettámról Beethoven ötödikje szólt a szertartás alatt. A néhány rokontól, ismerőstől begyűjtött gratuláció után, idétlenkedve, vigyorogva sétáltunk vissza anyósom házáig. Ott még néhányan beszélgetni igyekeztek velünk, illetve leginkább egymással. Késő este az akkor már feleségemmel megegyeztünk, hogy bennünket nem érdekelnek a konvenciók, hogy nászéjszaka, meg ilyesmi. Mi álmosak, fáradtak vagyunk, alszunk és kész. Úgy tettünk.
Nem vagyok egy csélcsap alkat, soha nem csaltam meg a feleségemet. Sokakkal ellentétben a nőben soha nem egy nedves húsdarabot láttam, hanem – és ebben a remélt racionalitásomat véltem tetten érni – az embert, akinek vannak félelmei, örömei, akinek megfelelő összetételű étkezés után sírva könyörög a görény a budiajtóban a receptért (vulgáris vagy sem, ez is az élet része…), aki jelentéktelen apróságért képes napokig duzzogni, majd később ugyanazon tiszta szívvel kacagni, akivel jókat lehet beszélgetni, jó mellette ébredni, jó egyszerűen csak szeretni és mint a Romantic énekelte egykor: „...szeretem a bőröd illatát...”, különösen a napsütötte bőr illatát. Talán erre céloznak a szakemberek amikor két ember közötti kémiáról szólnak, hogy van akinek az illata nemhogy nem vonzó, hanem kifejezetten taszító is lehet, míg másé kellemes. Szóval nem gondolom magam csapodárnak, mert még álmodozni sem szoktam idegen nőkről. Egy-egy szimpatikus karaktert alakító színésznő kapcsán is csak gondolatmorzsák jelentek meg, amiket azonnal követett a realitás, nem nem az elérhetetlensége, az idegen nyelvűsége okán meg, hogy csak szerepet játszott, hanem, hogy nem tudok róla semmit. Mit szeret, mi a kedvenc színe, kedvenc kajája, tud-e úszni, kerékpározni és hasonló „badarságok”, aminek alapján már nem is érdekelt mit tudhat az ágyban. Persze, megbámulok több kevesebb diszkrécióval csinos, fiatal, lenge vagy semmilyen ruhás nőket, de éppen a fentiek miatt csak ennyi és nem több. Szinte a feleségem az egyetlen akit elfogadtam – hülyén hangzik, mégis így van – a testnedveivel, „szagával” (csaknem minden élőlénynek van szaga, az embernek is, még nekem is. Mi az, hogy! Megesett, hogy házunk felújítása során, amikor a vizesblokk volt soron, néhány napig csak igen limitált lehetőségünk akadt tisztálkodásra, a végére egy takarítatlan puma ketrec simán elbújhatott volna mellettünk.), szóval elfogadtam, mindenével együtt. A habitusával, a szóhasználatával, vagányságával együtt. Más kérdés, hogy sok mindenre ráfogtam később a középiskolás szlengben, viselkedési stílusban való megrekedését.

Gyakran mondogatta, a házasságok mely évei a kritikusak az együtt maradás szempontjából. Eleinte viccesnek, aranyosnak véltem, azt gondolva az aggódás, az elválástól való félelem miatt mondogatja. Sűrűn emlegette azt is, hogy nem vagyunk egymáshoz valók. Nem is értettem miért mondja, nem is indokolta meg, csupán bosszantó gyakorisággal ismételgette. A harmadik évfordulónk környékén már zavart, sőt bosszantott amikor így beszélt. A hetedik évben már dühösen utasítottam vissza a szerintem ostoba magazinokból vett félelmeket. Néha úgy éreztem, nem is az ő szavai, hanem valamelyik úrinőt játszó kolléganője gondolatai lennének. Akkortájt már zavart, ahogy az egyik egykori középiskolai barátnőjét majmolja. Ha az vett háztartási gépet, nekünk is kellett, ha az bármit mondott, az szentírás volt, ment utána. Más téren is furcsállottam a véleményét, néha elkottyantotta milyen férfi szimpatikus neki és kiderült, hogy például az egyik neki szimpatikus illető alkoholista, elvált, gyereket hátrahagyó. Az előbb említett középiskolai barátnő is két gyerek után elvált, a tíz évvel fiatalabb új férjének szült egy harmadikat. Érdekesség, hogy az első férje már sok éve az Egyesült Államokban él.


A második fiunk születése pszichésen erősen leterhelte. Türelmetlenebb lett. A munkahelyén, társaságban gyerekekkel kapcsolatos dolgaik megbeszélése közben a munkatársnők, barátnők szerét ejtették, hogy férjeiket (többnyire alaptalanul…) szidták, általánosságokat fogalmaztak meg, húztak rá embereikre.
Az addig sem világbajnok libidója is ez idő tájt kezdett hanyatlani.
Összekerülésünk óta nyaggatott, hogy neki a családi ház a mindene, a lakótelepi lakást börtönnek érzi. Ezért aztán amikor alkalom adódott, egy árban elérhető, megfelelő helyen lévő, kompromisszumokkal azonnal beköltözhető ház képében, belevágtunk. A tavaszi költözést követő első év a kölcsönök közül az egyik rövid lejáratú kölcsön miatt nadrágszíj szorításos volt, de a mellékállásaim segítségével, mindig időben törlesztettünk. Késő őszre mégis összeomlott az idegrendszere. Hetekig hallgattam, hogy utál bennünket, hogy legszívesebben megölne a két gyerekkel együtt. Reméltem, majd elmúlik. Ha lejár a legsürgősebb kölcsön, majd rendbe jön. Ám néha olyan vehemenciával szidott hármunkat, hogy a fiaink mentális károsodásától aggódtam. Komolyan félni kezdtem, hogy álmunkban jóvátehetetlent tesz. Végül felkerestem háziorvosunkat segítséget kérni. Még aznap kihívták a munkahelyéről, éves felülvizsgálat ürügyén. Nyugtató injekcióval, idegosztályra szóló beutalóval küldték haza, nem engedték vissza a gyárba. Reggel leadtam a fiúkat az oviba és elvittem a kórházba. Ott fogták fél évre! Az osztályvezető főorvos asszony elbeszélgetett velem, míg a feleségem átesett az adminisztráción és a kórterembe kísérték. Néhány perces kérdezgetés után hazaküldött. Nem mehettem be még a kórterembe se, mert a doki állítása szerint addigra olyan erős nyugtatót kapott a párom, hogy meg sem ismerne és látogatók egyébként is csak a földszinti látogatószobában lehetnek. Különben meg a fiaim várnak az oviban, mondta.
Mi hárman a két fiammal bejártunk hozzá eleinte csak egyszer egy héten, mert az első hónapban le sem jött a látogató szobába, csak a szennyesruháját küldte le. A hatodik héten ugyan lejött, de szinte szó nélkül hallgatta végig a gyerekek lelkendezését. Ez alatt az időszak alatt rengeteg időm ráment a háztartásra, a gyerekek gondozására a munkáim mellett mégis igyekeztem, hogy a fiúkban ne hagyjon túl mély nyomot anyjuk betegsége, sokat kértem őket legyenek türelmesek.
Eltelt a karácsony is, a január is. Már négy hónapja bent volt. Mintha lassan javult volna az állapota, egyre többet beszélt a gyerekekkel, bár eleinte többnyire csak a kérdéseikre válaszolt röviden. Mivel délutánonként nem volt bent a főorvos asszony, az ügyeletesek meg nem tudtak semmit, egyik délelőtt felkerestem a kérdéssel, mire számítsunk? Véleménye szerint szépen javul és azt várja, hogy akarjon hazamenni a betege. Javasolta a jövőre nézve, hogy kerüljük a súlyos konfliktus helyzeteket, inkább hagyjam rá és később térjünk vissza egy-egy sarkalatos témára.
Még két hónap telt el. Lejárt a kritikus kölcsön, zöldellt az új kertünk, gyönyörű tavasz volt és ezeket mind elmeséltem a fiúk csacsogása között, látogatásaink alkalmával. Amikor először említette, hogy szeretne hazajönni, a gyerekekkel, onnantól még két hét volt mire kiengedték.
Soha többet nem került vissza.


Hazatérése után csaknem a korábbi énjét kaptuk vissza. Érezhetően erősödött az önérzete, egyre inkább igyekezett önálló lenni, nekem parancsolgatni utasítgatni, bár bennem folyamatosan motoszkált, hogy csupán látens kisebbségi komplexusát próbálja kompenzálni a látszólagos határozottságával.
Sportolásba menekült, bár váltig hangsúlyozta, hogy örömmel csinálja. Megnyugvással töltött el, hogy jól érzi magát. Ugyan ez azt is jelentette, hogy hetenként több nap is eljárogatott edzésekre, versenyekre, de ha ez kell neki, hát legyen.
Zavaróvá az vált, hogy most már nemcsak a kolléganői, barátnői általánosításait szajkózta, ismételgette, hozta haza, hanem a sportoló férfiak - egyébként dolgos melós emberek - sommás kiszólásait is. „Rendes embernek a kocsma után a család az első!” mondta teljesen komolyan egy alkalommal nekem, aki se nem járok kocsmába se nem iszok alkoholt absztinens lévén.
A szakik véleményét hamarabb kérte ki ha műszaki probléma adódott a házban, kocsiban és nekik mindig igazuk volt, én pedig mindig ostobaságot beszéltem, szerinte… dacára annak, hogy a felújítási munkákban rengeteg szakembert váltottunk ki saját kezünk révén és a ház körüli karbantartási, javítási feladatokat is magunk oldottuk meg.

Soha nem vetette meg az alkoholt. Céges rendezvényekről, csajos bulikból gyakran jött haza ittasan, néha az ágyához készített lavórt is használva. Az ilyen alkalmak közötti időben nem ivott, kivéve ha a nővérével látogatták meg egymást, mert akkor a bőven spicességig beszélgettek iszogatva. Pár éve új szintre lépett, tálcaszám kezdte rendelni a fél literes dobozos sört, házhoz szállítással. Egy-két dobozzal mindennap megivott, de ha a napsütéses időben a kertben dolgozgatott vagy a másik kedvenc elfoglaltságát űzte, átrendezni a betárolt, összegyűjtött anyagokat eszközöket, akkor több is fogyott. Ugyanis az elhasználódott, tönkrement dolgokat általában szétszedtem, lebontottam és a kifogástalannak talált darabjait eltettem az újrahasznosítás reményében. Így készítettem már ilyen anyagokból kerti padokat, asztalokat, székeket, stb. Ám ha minden alkalommal máshol találom meg, vagy egyáltalán nem az anyagokat, szerszámokat, keresgélés közben elmegy a kedvem az újrahasznosítástól. Ha a műhelyként is használt garázsban kiürítettem fél négyzetméter területet egy tervezett munka előkészületeként tuti, hogy másnapra tele volt pakolva. A telelésre bementett virágtól, az éppen szárított növénymagig, a frissen érkezett sörös pakktól a konyhában ritkán használt és ezért kimentett edényekig, bármivel. Szóval ha dolgozgatott, akár három-négy üres sörös doboz is összejött estére és az már keményen érződött a beszédén, fogalmazásán. Alkalmanként mielőtt elindítottam a mosogatógépet, körbe sétáltam a házat, kertet, összeszedve a szanaszét hagyott söröspoharait.


A házunk előtt az utcán, az ablakom előtt évek óta nevelgetek egy díszcserjét, időnként megnyírva, gondozva. A közelben lévő vasúti sorompónál megállók egy része, neveletlenül, leplezetlenül, néha száját tátva bámult be az ablakon, végig látva a ház nagy részén is. Egy dolog ha valaki bepillant és egy másik ha hosszú percekig, amíg a a zárt sorompónál várakozik, csorgó nyállal, tátott szájjal bámul bele egy idegen család életébe. Ezt egészen egyszerűen bunkó dolognak tartom. Ezért találtam ki a díszbokrot, mint elválasztó „paravánt” a kíváncsi szemek elől. Reggel redőny fel, este redőny le, nappal pedig jótékonyan takart a bokor. Történt, hogy felújították az utcánkat, aminek kapcsán a bokromat is ideiglenesen el kellett távolítani a munkák során. A néhány hónap alatt nem húztam fel azonnal a redőnyt, hogy a korai sötétség miatt felkapcsolt belső világítások miatt ne legyen kirakat a ház, hanem csak akkor amikor már kivilágosodott és nem volt szükség a benti fényre. A bokrok eltávolítása után néhány nappal már belekötött, hogy miért van sötét a szobámban? Minden magyarázkodásom, tiltakozásom ellenére ébredése után hónapokig első mozdulata az lett, hogy fordult be a szobámba és felhúzta a redőnyt. Keresetlen stílusban utasított el ha keseregtem, hogy nem szeretek kirakatban élni. Szerencsére néhány hónappal a munkák befejezése után, már kezdtek takarni az újonnan ültetett növény levelei így megszűnt az addig folyamatos vita és az akaratom ellenére végzett redőny felhúzások. Első hallásra nevetségesnek tűnhet a dolog, ám közel egy éven keresztül vitatkozni akár ilyen kis ostobaságon is, romboló. Lélek-, szerelem-, idegromboló.


Szeretek, illetve szeretnék utazni. Egyedül nem jó. A feleségemmel csak elvétve utaztunk együtt, az is úgy nézett ki, hogy beszélgetett, locsogott a barátnőivel és simán faképnél hagyott bárhol, meg sem próbálva valamilyen szinten a társasága részévé tenni, vagy az átélt élményeket megbeszélni, együtt rácsodálkozni valamire. Egy idő után leszoktam róla, hogy velük menjek, hiszen tök egyedül mászkálni egy idegen helyen, nincs sok értelme. Túlsúlyom okán mozognom is kellene, ám nem jön velem se sétálni, se kerékpáros túrára, mert ő nem sétál és nem biciklizik velem. Évekig a tíz km körüli távolságra lévő szomszéd település vasárnap délelőtti piacára tekertem át nézelődni, de egyedül tekerni és egyedül nézelődni unalmas. Amíg a fiaink a felnőtt kort el nem érték számos túrát, táborozást szerveztem amelyek egyikére sem akart jönni az előzetes tervezgetések alatt. Érdekes módon mindegyik indulásánál mégis ott állt és jött velünk. Sose értettem miért csinálta ezt. Ahogy a gyerekek kirepültek, kettesben már nem jött velem sehova. Most, hogy már nyugdíjas, előfordul egy-egy szervezett kirándulás a természetjárókkal, ahova alkalmanként elmennék én is, de tudva a középiskolás barátnő és az egykori munkatársak jelenlétét is, csak az lenne belőle, hogy egyedül ülök a buszban míg ők egy kupacban traccsolnak, egyedül kullogok a gyorsvonati sebességgel „sétálók” után, aminek csak ritkán akarok részese lenni. Többször jártam Angliában, az anyjával Magyarországon élő óvodás unokámmal, az elvált apjánál az ott élő kisebbik fiamnál, egyszer sem jött velünk. Pár éve a Máltán búvár oktatóként dolgozó nagyobbik fiamhoz is csak azért repült ki, mert az ikertestvére is utazott. Panaszkodott is a sógornőm, hogy a hozzá intézett mondat közepén is fogta a kis motyóját és faképnél hagyva mindenkit, lement a tengerpartra órákra. Nem akart buszra, hajóra szállni, csak gyalogolni, úgy azonban nem lehet sok mindent megismerni...


Sajátos felfogása volt a tisztaságról, higiéniáról. Hangos veszekedésig, előttem a vízcsap elzárásáig menő vitára is hajlandó volt, mert a háztól vásárolt tyúktojásról lemostam a rászáradt tyúkszart, mielőtt feltettem megfőzni. „Nem lesz attól semmi bajod! Ne pocsékold a vizet ilyen hülyeségre!” Hiába mondogattam, hogy a tyúkszaros vízben főtt tojás számomra gusztustalan, hajthatatlan volt. Egy idő után leszoktam a főtt tojásról, vagy olyankor készítettem, amikor nem volt otthon.
Szavajárása volt, hogy „térdig járunk a koszban”, ami természetesen nem igaz de patika tisztaságúak sem voltunk soha. Elővette például a porszívót, előkészítette a munkához és elment valami teljesen mást csinálni. Gyakran napokig kerülgettük a kikészített gépet. Ez működött felmosó vödörrel/ronggyal, porrázásra az udvarra kikészített szőnyegekkel, szinte bármivel. Persze, előbb-utóbb - több részletben - befejezte a korábban elkezdett munkát és akkor meg az el nem rakott eszközöket kerülgettük jó ideig.


Ételszavatosság számára nem létezett. A hűtőből kivett tejes doboz amíg észre nem vettem az asztalon csücsült a kávéhoz, ételhez kiöntött pár csepp után. Soha nem tette vissza a hűtőbe. Tejfölös ételt ha készített (ritkán főzött…) a maradék tejföl megpenészedett a hűtőben. Mind a két kanálnyi. Se ő nem ette meg, se azt nem engedte, hogy más elmajszolja, azt mondta „jó lesz az még valamibe!” (és valóban megesett, hogy lekaparta a penészes réteget, a többit belefőzte az aktuális csirkepaprikásba). A fűszerek között találtam már több mint tíz(!) éve lejártat is. Értem én, hogy nem egy nap alatt válik fogyaszthatatlanná a lejárat után, na de a tíz év azért sok nekem. Külön érdekessége a dolognak, hogy időnként átböngészem a készleteinket - az élelmiszert és gyógyszereket – mégis találni közöttük hosszabb ideje lejárt szavatosságúakat. Talán az lehet az oka, hogy a különböző eseményeken közreműködőként összeszedegeti az ott előforduló maradékokat és hazahozza „jó az még” címmel.


Nem sikerült megértenem azt a szokását sem, hogy külön, egyedül étkezik. Összecsenghet a konyhai munkájával is. Ha nagy ritkán főzésre adta a fejét, mindenkit kiparancsolt a közeléből, ellenben ha más dolgozott a konyhában ott ólálkodott és mindenbe belekötött, hogy azt nem úgy kell, hülye vagy nem értesz hozzá, stb. Szóval kivárta, amíg mindenki végzett az aktuális étkezésével és csak utána telepedett le enni, akár trágár módon is elzavarva a mégis közelébe keveredőt. Nem érdekelte, hogy számos étel frissen tálalva finom, akár már meredten is elmajszolta és fogalma sem volt róla milyen jó is lehetett korábban. Sűrűn megesett, hogy nem volt türelme átnézni mi van a hűtőben, csak kikapta azt ami legközelebb volt hozzá. Így tűnt el az egyébként nem neki vásárolt élelem (tudtuk, hogy nem szereti…) és maradt ránk, amit meg mi nem fogyasztunk szívesen. Eszelős állapot volt, hogy durván fogalmazott ha szóvá mertük tenni a nekünk hiányzó ételt. Megtetézte még azzal is, hogy neki ne akarjunk semmit, majd szól, ha akar valamit és különben is minek veszünk papírízű szemetet (soha nem érdekelte a csomagolás, az egyébként igen finom sonkaszeletekre is – nagy lazaságában- csak ráhajtotta a belülről fóliával borított csomagolópapírt többnyire úgy, hogy a papír a sonkából a nedvességet kiszívta, így pár óra alatt valóban papírízű száraz tapló lett belőle). Az hogy egy, azaz egy szelet felvágottat is eltett (ha eltette és nem az asztalon csücsült félnapig míg valaki észrevette…), hogy a darabokban vásárolt sajtot nem szeletelte, hanem farigcsálta, mire már csak egy undorító gombóc nem lett belőle, amit csak ő fogyasztott, már csak hab a tortán. Gyakori durva rosszallás tárgya a vásárolt ételek mennyiségének kritizálása ennek okán, hiszen ha az eredetileg többszöri étkezésre szánt mennyiség órák alatt undorítóvá válik a csomagolás elmaradása, rosszul használata miatt, valóban napokig hányódik a hűtőben a már senkinek sem kellő sonka- felvágottszelet, vagy kiszáradt sajt.

Feladtam az újság olvasást, mert egy időben azt volt a szokása, hogy reggelenként amikor felkelt, az első mozdulata a konyhában a világítás lekapcsolása volt. Évtizedek óta lélegeztető géppel alszom nem túl jól, ezért korán ébredek. Hogy a családot ne zavarjam, hajnalonta elcsoszogtam a korán nyitó üzletekbe a szokásos napi bevásárlást – benne a napi sajtó is – elintézni. Ezután egyedül, nyugodtan, újságot is böngészve szoktam reggelizni míg a többiek még szunyókáltak. Legtöbbször az étkezés és olvasás kezdetekor még éppen csak világosodott és mire a feleségem is felkelt, már javultak a látási viszonyok. Az lett a szokása, hogy „Minek a villany, nem látsz?” morgással lekapcsolta a világítást olyankor is, amikor még jócskán elviseltem volna a nagyobb fényt. Hiába magyarázkodtam, hogy amikor leültem olvasni még sötét volt és nem azzal töltöttem az időmet, hogy folyamatosan azt ellenőrizzem kell-e még a villany és különben is ha nem lesz már szükség rá magamtól is lekapcsolnám. Nem hatotta meg. Felébredt és minden más előtt, még szinte félálomban jött és kapcsolgatott. De legalább következetes, mert azóta is (nyilván előtte is, csak nem tűnt fel…) ha késő délután leült az ablak elé rejtvény fejteni, már rég ment a közvilágítás az utcán, a család többi tagja a saját tevékenységéhez villanyt használt, ő még az ablak felé fordítva az újságját, meregette a szemét. Végtelenül idegesítő, hogy ha csak rövid időre is elhagyok egy helyiséget, rohan és lekapcsolja a villanyt hiába sopánkodok, hogy másodperceken belül visszamegyek. Így többnyire sötét helyiségeken átbotorkálva jutok csak vissza, vagy maradok nyugton csak az elkerülhetetlenül szükségesekért mozdulva.

Úgy alakult, hogy a mosások zömét én indítottam el. Korábban megesett, hogy az eltúlzott takarékosság jegyében olyannyira teletömte a gép dobját, hogy a középre került ruhák szinte szárazak (és piszkosak…) maradtak, kevés mosószert adagolva, így a „mosott” ruhák nem mindig voltak jó illatúak (sőt…). A felnőtté vált fiaink dünnyögése és a saját rosszallásom miatt jó ideje én kezelem a gépet, bár folyamatosan szapul, hogy csak félig van a gép kár elindítani, hogy túl sok mosószert tettem bele és az felesleges… A legbosszantóbb, hogy amikor végzett a gép és kiteregetek, az első lehetséges alkalommal megy és átforgatja a száradó ruhákat az ő logikája szerint. Való igaz, hogy a vízszintesen a szárító rácsára helyezett dolgokat nagyobb felületen éri a nap, de szerintem mit sem ér, mert a szél könnyebben alákap és a kert végéből kell összeszedegetni az újra piszkossá vált, bogár járta, kutya taposta, ruhákat.

A mosogatóval is volt nézeteltérésünk. Miután én hamarabb kerültem nyugdíjba adott volt, hogy a konyha rendben tartása rám marad, hiszen én voltam otthon napközben. Valahol hallhatta egyik munkatársnőjétől, hogy milyen rettenetes és tragikus, ha a mosogató környéke nedves-nyirkos marad, mert akkor jön a penész és akkor jajjjj. mind meghalunk. Ezt elkerülendő szokásává vált, hogy amint hazaért a munkából a mosogató szivaccsal körbe törölgette a mosogató medencéjét. Egy idő után nekem is feltűnt és érdeklődtem a kényszercselekvés oka felől. Azt a választ kaptam, hogy vizes volt és ő irtózik a penésztől. Nem vitatkoztam vele, hogy tuti nem volt vizes, hiszen én töröltem szárazra az edények elpakolása után. Hetekig külön figyeltem rá és papírtörölközővel, később hajszárítóval (!) kezeltem a felületet, tökéletesen szárazzá téve. Semmi értelme nem volt. Hazaért és az akkor még nem teljesen száraz szivaccsal átdörgölte a mosogató környékét. Amikor nem bírtam tovább, elkottyantottam neki a papírtörölközős, hajszárítós dolgot, elkerekedett a szeme, de nem szólt semmit. Ám onnantól nem foglalkozott többet a mosogató széli penészedés lehetőségével.

Számos durva vita keletkezett abból, hogy amikor tervezett programja volt, előre jelezte ekkor-akkor, ide és ide kell mennie. A probléma abból adódott, hogy hetekkel, akár két hónappal előtte! Amikor aztán készülődött és én ártatlanul megkérdeztem (mit tudtam én már annyi idő elteltével az ő programját…) mi a történés, vulgáris stílusban háborodott fel, hogy ő megmondta, miért nem figyelek rá? A mentegetőzésem, hogy nem már emlékszem, a méltatlankodásom, hogy miért nem említette az aktualitás közeli napokban is, csak olaj volt a tűzre. Ha kedvesebb a lelkének, hogy tyúkeszűnek állít be hát legyen, nem dőlök a kardomba de ha tudja, hogy ilyen vagyok akkor miért szándékosan csak egyszer és nagyon korán mond dolgokat? Mintha örömet okozna neki, hogy időről időre veszekedhet velem és hülyének nevezhet.


Főzési szokásait nem voltam képes sokáig tolerálni, inkább magam főztem. Azt hittem van annyira értelmes ember és tudja, ha bármit nagy lángon főzünk az nem fő gyorsabban, ellenben leég. Évtizedek óta cserélgetjük az edényeinket, mert „rongyosra” ég az aljuk. Sokszor két edényben készült az étel, mert az elsőnek az aljára égett a cucc, ezért átöntötte egy másikba. Néha ez utóbbit is keményen súrolni kellett. Más edényeknek se volt becsülete. A teflon borítású serpenyők néhány használat után teljesen elveszítették előnyüket a hagyományos edényekkel szemben a számtalan karcolás miatt. Az egyik teflon edény sorsa különösen szíven ütött. Egy alkalommal három hónapos kiküldetésre utazott a munkahelyétől. A távozása másnapján már beszereztem (nem tudott tiltakozni ellene…) egy igen drága edényt, amelyben néhány naponként addig nehezebben elkészíthető ételekkel pacsmagoltam, nagy örömömet lelve a használatában és persze az ételek elfogyasztásában is. Hazaérkezésére is abban készült az étel, amit jó étvággyal megevett és még a beszerzésen sem akadt fel. A maradékok kipusztítása után a mosogatáskor derült ki, hogy számos és mély karmolások tarkítják az addig új állapotban „dédelgetett” eszközt, gyakorlatilag teljesen tönkretéve. Kevésen múlt, hogy ne könnyezzem meg az alig három hónapot szolgált, sok pénzbe került edényt. Mondhatni pénzkidobás volt.

Rém bosszantó az a szokása, hogy egyáltalán nem érdekli éppen mit csinálok, odajön és mondja a mondanivalóját. Teljesen mindegy neki, hogy éppen interneten bankolok és füstöl a fejem nehogy elírjak valamit az ezernyi szám, jelszó és kód közül, vagy filmet bámulok beleéléssel, a legizgalmasabb résznél kezd el hablatyolni, többnyire semmi fontosat csak ami éppen az eszébe jut. Mire befejezi lövésem sincs mi volt a filmben. Távozása után percek múlva nagy nehezen felveszem ismét a fonalat, akkor újra jön és mondja a magáét. Ezt eljátssza kétszer, háromszor, négyszer, de amikor kikapcsolom a filmet nem jön többet órákig! Egy ideig azt hittem, csak bebeszélem magamnak, hogy direkt csinálja de nem, mert teljesen hideg fejjel csak látszólag néztem a tv-t és már jött is. Többször eljátszottam, mindig működött. Így aztán akkor „mozizok” ha nincs otthon, vagy amikor meccset néz a tv előtt kiabálva, én meg a számítógépemen nézem a filmet. Különösen annak fényében bántó az egyoldalúság, hogy ha én próbálom egy élményemet elmondani, akkor „hülyeség” és egy legyintéssel belém fojtja a szót, de leggyakrabban még erre sem veszi a fáradságot, akár mondat közepén is szó nélkül faképnél hagy. Sajátos, ahogy a segítő, netán kedveskedő szándékot is csírájában megöli. Ha láthatóan az éppen végzett munkájában elkelne a segítő kéz és mozdulnék, durván leállít mondván, hogy én neki ne segítsek majd szól ha akar valamit. Ugyanez hangzik el, ha bevásárlásaim során olyan árucikket – legyen az étel, használati tárgy, vagy bármi – merészelek venni, amire előzőleg nem adott megbízást, kiirtva ezzel minden spontaneitást, pedig szereti de dafke nem fogja megenne azért se. Persze ez igazán akkor válik teljesen visszássá, amikor a „nem igaz, hogy nem vetted észre, te nem itt élsz, mert örökösen csak zabálsz hiába beszélek neked” és hasonló értelmű mondatok kezdenek záporozni.

Meguntam a folyamatos negálást, vettem egy nagy levegőt és meg sem álltam Angliáig. Bárki kérdez azt mondom: szabadságot vettem ki a házasságomból meg mit tagadjam az országból is. Pihenek. Hatvannégy évesen, idegen országban, kicsi dolgozgatással kiegészítve a nyugdíjamat igenis pihenek. Nyilván mentálisan elsősorban, ám a nyugalom az evéskényszeremet is száműzte így csendesen fogyni kezdtem, amit az elmúlt évtizedekben nem sikerült elérnem. Fogalmam sincs meddig maradok. Elsősorban az egészségi állapotomtól függ, mert az meglehetősen rozoga. Diabetes mellitus, hypertónia, obstruktív alvási apnoe (húsz éve lélegeztető géppel alszom), térdízületi artrózis, alapsejtes bőrrák (basalioma), hogy csak a fontosabbakat említsem. Tehát ha ezekben nem áll be radikális változás akkor maradok hosszabb ideig. Mondta is a feleségem, bolond vagy te öreg, meghalni mész ki. Válaszoltam, ha meghalok akkor a saját butaságom miatt és nem a tied miatt pusztulok.
Egyébként is ha probléma támadna, két és félóra alatt otthon lehetek repülővel.

Töltöm tehát a szabadságom.

2014. február 8., szombat

Idétlen hétköznapok 2014-02-08


Szösszenetek

Mióta eszemet tudom, néha „elkap a gépszíj” és történetek jutnak eszembe. Megesik, hogy önéletrajzi ihletésű, azaz korábban velem megesett pillanatok rémlenek fel dokumentarista hűséggel, máskor a megtörtént események lehetséges (vágyott...) alternatívái formálódnak a fejemben. Sokáig, mint az álmok, amelyek ébredés után feledésbe merülnek, elszálltak ezek a gondolataim. Sajnáltam őket, mert nekem szépek voltak, mert kellemes emlékeket ébresztettek, mert jó volt elmerülni bennük. Mostanában, ha csak tehetem, akár éjjel is felkelek és lejegyzem őket, hátha kisül belőlük valami értelmes is....
E jegyzetekből válogatok. Íme a mai:

A szokásos lustaságom természetesen eluralkodik rajtam, ennélfogva ez a történet sincs befejezve...
Több más írásom is elnagyolt, vagy még olyan se végű. Fogalmam sincs befejezem-e valaha. Lehet, hogy a "múzsa csókja" kellene hozzá, lehet elég lenne egy kis önbizalom, esetleg egy szerzőtárs, aki egy-egy ötlettel tovább lendíteni, vagy akár csak biztatna...



Találkozások 2

1

Nem szerette a New Haven-i klímát. Az óceán közelsége, a Long Island felőli szelek ősszel nyirkossá, hűvössé tették a levegőt. A Yale Archaeologiai tanszéke a Hillhouse Avenue 51 alatt volt és a jól sikerült előadás után fázósan húzta össze magán a kabátját a két-három fokos, fel-feltámadó szélrohamok alatt. A jól sikerült az ő fogalmai szerint azt jelentette, hogy az erdészeti kar diákjainak többsége megjelent és számos kérdést is feltettek. Igaz ezek egy része az elmúlt évben a sarkvidéken töltött élményeit firtatta, kevesebb figyelmet tanúsítva az onnan hozott igen régi, jégbefagyott rovar-maradványokra, de az érdeklődés mindenképpen pozitívum.
Ahogy kiért a Prospect Street-re sietősebbre fogta, mert a széles és nem magas házakkal, hanem botanikai kertekkel övezett részen, szabadabban mozgott a levegő. Észak Dakotából származott, az 52-es és 83-as utak kereszteződésénél fekvő Minot nevű kisvárosból, így a hideggel nem volt problémája sohasem , de a szelet, kivált a párás-nyirkos légmozgást rosszul viselte. Szaporázta lépteit a bérelt lakásáig hátralevő néhány száz méteren. Felesége betegsége, majd hirtelen halála után költözött a Whitehall Apartements egyik lakásába, nem is annyira a korábbi lakás egyedül fenntartásának nehézségei miatt, hanem inkább az emlékek elöli menekülésként.
Jóleső érzéssel szorongatta a frissen készült teával telt csészéjét és a következő napi előadását kezdte volna végig gondolni, amelyet ugyan már számtalanszor elmondott de azt tartotta, hogy az alapinformációkon kívül, ha sikerül valami érdekeset, szokatlant becsempészni a száraz tananyag közé, jobban emlékeznek rá a diákjai, arról nem is beszélve, hogy vizsgáztatásnál lehetősége nyílik úgy segíteni a vizsgadrukktól szenvedőket, hogy az idegen professzorok által nem érthető, így nem is gyanús, összekacsintással emlékeztesse. Óvatosan tette le a szétterített jegyzetei közé a teát és vackolódott be a pamlag egyik sarkába, amikor megszólalt a mobilja. Bosszúsan tápászkodott fel a kabátjában hagyott készülékért.
- Jack Landin – szólt bele.
- Titkárság! Adom az elnök urat! - csicseregte valamelyik szépséges fiatal lány Peter Salovey legfrissebb „szerzeményei” közül. A szociológiai és pszichológiai végzettségű professzor nemrég került kinevezésre és bár példás családi életet élt, munkatársai közé előszeretettel választott csinos fiatal nőket.
- Jó estét Jack! Van egy kis problémám magával. Úgy tűnik nélkülözni leszek kénytelen a munkáját, mert a National Science Foundation-tól olyan kiváló vélemény érkezett a McMurdo állomáson végzett tavalyi munkájáról, hogy amikor a mostai lelet előkerült, azonnal magát jelölték elsőként a kutatás vezetőjének. - darálta ellentmondást nem tűrően, parancsoláshoz szokott hangon az egyetem elnöke.
- Mi az a mostai lelet? Milyen kutatás? Bocsánat, de nem értem. - Jack értetlenül meredt a teájába.
- Nem olvasta az e-mailt, amit ma délben küldtem? - az elnök hangja mintha kissé sértődötté vált volna.
- Nem jártam reggel óta az irodámban, mert az archeológia tanszéken adtam elő és annak végeztével hazajöttem.- magyarázta.
- Nos, dióhéjban. A Mosta városában, egy viadukt-nál végzett felújítási munka során, olyan kőzetrétegek kerültek napvilágra, amelyek elképesztő tömegű rovar maradványokat tartalmaznak. A terület egyébként is különös figyelmet élvez a római kori épületromjai okán, így azonnal leállították a munkát. A helyieknek nincs rovartani szakértőjük ezért az UNESCO Világörökség Intézet helyszíni megfigyelői segítséget kértek a Nemzeti Tudományos Alaptól, akik magát jelölték ki a leletmentésre. - közölte Salovey.
- Értem. Egyáltalán, hol van ez a Mosta – érdeklődött Jack.
-A Földközi-tengerben, Málta szigetén. Mivel az építkezést minél hamarabb folytatni akarják, holnap reggelre foglaltak jegyet egy transzatlanti járatra Madridig, onnan helyi gépekkel megy a helyszínre. Az előadásait átszervezzük, illetve más megtartja, arra ne legyen gondja. Küldök magáért kocsit, hogy a szükséges eszközöket összeszedhesse még ma este és bár a kutatást központilag finanszírozzák, tegyen meg mindent, hogy a Yale is hasznot húzhasson belőle! Jó utat! Jó munkát! - bontotta a vonalat.
- Köszönöm. - motyogta Jack, a már néma telefonba.
Később, csomagolás közben kezdett füstölögni, hogy semmi kérdés, hogy lenne-e kedve, vagy ráérne-e esetleg...
Mióta egyedül élt senkitől kellett búcsúznia, mindössze két lelkes diákját hívta fel, hogy a másnap reggelre tervezett konzultációt lemondja. Mire a kocsi odaért már útra készen várta azt tervezve, bent alszik az irodájában, hogy legyen ideje összekészíteni a vinni tervezett műszereit, eszközeit a reggeli indulás előtt.


2

Luqa álmos kis falu volt még néhány tíz évvel ezelőtt is. Komolyabb fejlődésnek csak akkor indult, amikor az angolok katonai repteret építettek, amelyet később polgári légikikötővé fejlesztettek, csinos kis terminált is építve a kifutó mellé. Noha Jack az atlanti légi utat is átaludta és a helyi gépen is szunyókált, most hunyorogva nézte a gép mellé tolt lépcsőn az október végi napsütést.
Miután a csomagjai is előkerültek és kisétált az épületből, meglepve látta, széles mosollyal az arcán Dr. Henry McCormik-ot közeledni egy egyenruhás férfival.
- Jack! Örülök, hogy látom! - intett üdvözlés közben a sofőrnek, aki a kocsiba pakolta a ládákat.
- Hogy van Henry? – udvariaskodott a megszólított – Emma is itt van és a kislánya is? - érdeklődött, emlékezve, hogy a Déli Sark-i kutatásai során találkozott már az egész családdal.
- Nem, csak egyedül vagyok itt és nemrég érkeztem, gyanítom hasonló módon. Annyival vagyok csak előrébb, hogy itt voltam Európában, a CERN-ben, ezért néhány órával hamarabb értem ide. - válaszolta miközben elindultak.
- Minek a bogarakhoz fizikus? - kérdezte Jack.
- Fogalmam sincs, annyit tudok eddig, hogy egy rutin mérés során a környezet háttérsugárzásánál nagyobb, de a veszélyestől azért jóval gyengébb sugárzást mértek a bogarait tartalmazó sziklatömb közelében és nem tudnak rá magyarázatot. - felelt komoly arccal a fizika doktora.
- Nos, akkor nincs más hátra, mint kiderítsük a rejtélyek magyarázatát. Mivel kezdünk? - érdeklődött a bogarász.
- Először a fővárosba, Vallettába kell mennünk és a Republica streeten az Archeologiai múzeum munkatársát és felszereléseit vesszük fel, majd a Parlament és Köztársasági elnöki palota következik, ahol a frissen megválasztott, fiatal, Bristolban filozófiából doktorált elnök, Mr. Muscat szeretné személyesen átadni a megbízóleveleinket. Csak ezek után a kora esti órákban érkezünk Mosta városába -
- Miféle hely ez a Mosta? - szakította félbe Jack.
- Nos, amit eddig megtudtam az csupán annyi, hogy több ezer éve lakott hely, jelenleg kb. húszezres lakosság létszámmal...
Kollégája elkerekedő szemét látva, így folytatta:
- Nem szabad elfelejteni, hogy ez egy piciny szigetország, összesen kevesebb mint félmilliós lélekszámmal. Innen nézve, itteni viszonylatban ez nagyváros. Európában második legnagyobb a Rotundának nevezett templomuk kupolája és a most felújításra váró - egyébként ez is, ahogyan sok minden más is, római alapokon nyugszik – viadukt mellett is számos régi korokat idéző látványossága van. - fejezte be Henry.
- A leletről is sikerült valamit megtudnia, mert én teljesen tudatlanul érkeztem? Tegnap este riasztott az egyetemi elnököm és semmi időm sem maradt a tájékozódásra. - Az igazán őszinte kérdés most ütközött ki Jack-ből.
Henry elmosolyodott, magában mulatva, hogy kollégája milyen sokáig tudta türtőztetni szakmai kíváncsiságát.
- A helyszínre még én sem jutottam ki, de a telefonos tájékoztatás alapján a következő kép alakult ki bennem: s római kori alapok érintetlenül hagyása mellett, beton ágyazatra ültetett pillér szélesítés előkészítése során a korallmészkő és homokkő rétegekben való mélyítés olyan töredezett felszínű, de jól kivehetően maradványokat tartalmazó törmelék került felszínre, amely a gépkezelőket az UNESCO megfigyelők értesítésére sarkallta. Ők azonban nem szakemberek lévén, csupán annyit tehettek, hogy leállították a munkát és jelezték a helyi múzeumnak, hogy találtak valamit. Az előzetes szemlék alapján végül így került képbe a maga, mint félig régész, entomológus és jómagam, akitől a sugárzás forrásának megállapítását remélik. -

Késő délután meglepve nézelődtek az őszi csúcsforgalomban araszoló autóból, a lélekszáma alapján parányinak gondolt város méreteire és az áradó járművek tömegére. A kései időpont miatt már nem kaptak engedélyt a feltárási területté avanzsált építési munkahely felkeresésére, csupán áthajtottak a felújítás alatt is üzemelő, boltíves alapokon nyugvó völgyhídon. Jobbra, északkeletre, barlangok, benne épületek, balra, délnyugatra, a város közepén a Dóm és a távolban Mdina történelmi városának falai sejlettek fel. Helyi sofőrjük lelkesen mutogatta a látnivalókat, a neki csak turistáknak számító utasainak.
Jack egyhangúnak találta a helyi mészkő kockákból összeállított kockaházak, vakolatlan, festetlen, éppen csak fugázott falait. Még az elmúlt századok épületei is ugyanolyan kockákból épültek, igaz kiegészítve faragott, díszítésekkel. Henry büszkén magyarázta, hogy az egész ország egy mészkő-homokkő platón terül el, amelyet az afrikai és európai kőzetlemezek egymásra torlódása emelt a tenger szintje fölé. Más építőanyag nem lévén, ezt az anyagot használják évszázadok óta. Miután a sziget a sziget klímája kedvező, így a hőszigetelésre sincs gondjuk, érdekesség viszont, hogy a fagyveszély hiánya miatt, a közművezetékek az épületek külső falán futnak nagyon sok helyen.
- Csapadékelvezetés, ivóvízvezeték, sőt a szennyvíz elvezetés is az épületek külső falán fut, megtakarítva ezzel a falba süllyesztések, hiba esetén fal bontások, lakás elöntések hatalmas munkáját-költségét. - fejtegette némi szarkazmussal.
Miután a szigeten még dübörgött az idegenforgalmi szezon, Mosta városában nem sikerült szállást találniuk, így a pár km távolságra levő Bugibba nevű kisváros Szent Pál öbölre néző negyedében kaptak elhelyezést. A Szent György utca csendes, a forgalomból kieső része volt, a leginkább idegenforgalomból élő településnek, noha a tengerparttól alig száz méteres távolságra, azzal párhuzamosan futott.

Másnap kijutnak a munkaterületre, ahol egy munkagödörben a kőfalban számtalan apró barnás folt, amelyeket közelebbről szemlélve rögtön kiderül, hogy azok valamiféle rovar lábak, csápok és egyéb részek. Zavarba ejtő azonban a méretük. Több napi aprólékos leletmentés során összeállítanak egy egésznek tűnő állatot, ami 80cm hosszúnak bizonyul.
Henry nem jut előrébb a doziméterével, mert a fal egésze látszik sugárzónak, értelmesen nem megmagyarázhatóan. Napokkal később történik az áttörés, amikor egy bekapcsolva felejtett (egy helyi, buzgó diák készüléke!) sugárzásmérő kattogni kezd a bogaras láda előtte való elcipelésekor! Lassan jön az ötlet, hogy a bogár darabokat egyenként vizsgálják a Geiger-Müller készülékkel és ekkor meg a döbbenet, mert csak az állat tor része sugároz, sem a potroh, sem a fej, sem a csápok.
Jack-nek javasolja, hogy „boncolják” fel a tetemrészt. Így derül ki, hogy egy apró fémdobozka rejtőzik az állatka „mellkasában”, amiről a teljesen felajzott Henry azt állapítja meg mindenki elképedésére, hogy az egy pacemaker, egy szívritmusszabályzó, nukleáris táplálással, ami a mai napig működik és azt érzékelik a műszerek! Ebből az is következik, hogy a falban még további lény maradványoknak kell lenniük.
Küzdenek a sajtóval, próbálják titkolni a dolgot.
Az építkezést sürgetik, de nehéz az igazság bevallása nélkül sokáig halasztgatni...
Jack rokonszenvezik a helyi diákkal, ifjúkori önmagát látja benne.

2012. május 11., péntek

Idétlen hétköznapok 2012-05-11

Szösszenetek

Mióta eszemet tudom, néha „elkap a gépszíj” és történetek jutnak eszembe. Megesik, hogy önéletrajzi ihletésű, azaz korábban velem megesett pillanatok rémlenek fel dokumentarista hűséggel, máskor a megtörtént események lehetséges (vágyott...) alternatívái formálódnak a fejemben. Sokáig, mint az álmok, amelyek ébredés után feledésbe merülnek, elszálltak ezek a gondolataim. Sajnáltam őket, mert nekem szépek voltak, mert kellemes emlékeket ébresztettek, mert jó volt elmerülni bennük. Mostanában, ha csak tehetem, akár éjjel is felkelek és lejegyzem őket, hátha kisül belőlük valami értelmes is....
E jegyzetekből válogatok. Íme a mai:




McMurdo Station egy antarktiszi kutatási központ, amely a Ross-szigeten, az Amundsen-Scott South Pole Station közelében létesült 1956-ban.
Az Egyesült Államok Antarktisz Program-ja egy ága, a National Science Foundation által üzemeltetett kutató bázison 1200 fő ellátására-kiszolgálására rendezkedtek be.
Az állomás névadója Archibald McMurdo hadnagy a terület első feltérképezője volt 1841-ben. A sziget névadója James Clark Ross kapitány a brit haditengerészettől, akinek az ősi görög istenről Erebus-nak nevezett hajójáról nevezték el a szigeten található közel négyezer méter magasságú vulkánt is 1843-ban.



Találkozások 

 I
 Dr Jack Landin ráérősen böngészte az elmúlt napok terepmunkáinak jegyzőkönyvét, egy--egy megjegyzést, kiegészítést fűzve a már elkészült anyag mellé. A Yale Egyetem rovartani professzoraként nagy élményt jelentett számára a Jégmezőn tölthető egy éves lehetőség, amely során a letűnt idők emlékeit kutathatta a jég foglyaivá vált hajdan volt bogarak révén. Büszke volt „Yalles” mivoltára és alma mater-e korábbi diákjaira, akikből később jelentős befolyású emberek lettek, mint a két Bush, apa és fia, de Clinton is, aki szintén elnök lett később. Miután a szakterülete nem kapcsolódott az állomás fő vizsgálati területét jelentő globális felmelegedést és ennek kapcsán a jégmezők mozgását tanulmányozó munkájához örömmel vette, hogy a nyári látogató invázió elmúltával, lehetősége volt ügyeletet vállalni a kommunikációs központban.
  -McMurdo Állomás jelentkezz!-
Felnézett a jegyzeteiből és értetlenül meredt a készülékre, 4000km-re a legközelebbi lakott területtől, nem volt tudomása semmilyen járműről a közelben. Még egyszer a radarra nézett, üres volt csak a szokásos tereptárgyak jelei derengtek a monitoron, az Erebus vulkáni kúpja, a többi sziget és hegy képe.
  -McMurdo Állomás jelentkezz!-
Most, hogy másodszor is hallotta, furcsán gépinek érezte a hangot, mintha tökéletesen ugyanúgy mondta volna, mint az előbb. A válaszgomb után nyúlt.
 -Itt a Ross szigeti McMurdo, ki keres?-
 -Itt Joseph55, leszállok a Williams Field-re!-
A szája is tátva maradt, ki az ördög az a Joseph és miért 55?
-A Williams Field használaton kívül van, nincs ott semmilyen landolást segítő rendszer üzemben!- 
  Arról nem szólva, vagy kilenc km-re van innen, a Scott állomáson is túl, morogta magában. 
  - A Williams-en nincsen senki! Nem engedélyezem a landolást! Azonosítsa magát!-
Izgatottan próbált állítani a radar érzékelési beállításain. 400km-es távolságon belül a radar szerint semmi sincs a levegőben, bár lehet, hogy a négyezer méter magas Erebus takarja...  
-Itt Joseph55! A Williams Field megfelel. Megkezdem az ereszkedést.-
Ez az. Csapott a homlokára és a magassági figyelést kapcsolta maximumra. Kétszer is ellenőrizte a mutatott értéket. A radar szerint, a szokásos repülési magasság felett jóval, 35000m-en villogott határozottan egy fényes pont. Ismeretei szerint, legfeljebb a legmodernebb vadászgépek képesek abban a magasságban közlekedni. Honnan ereszkedik ez? 
  -Itt a McMurdo. Az azonosítóját, a lajtsrom-számát kérem!-
-Itt Joseph55. Ereszkedem-  
Tétován tapogatott a műholdas telefon után és tárcsázni kezdte az Új-Zéland-i légügyi hatóság számát. Süket készüléket tartott a fülénél. Az állomás belső kommunikációs hálózatának készüléke azonban engedelmesen kicsengett, amikor jobb ötlet híján a McMurdo vezetőjét hívta.
-Itt a Juliet, Oscar, Sierra, Echo, Papa, Hotel, Pantafive, Pantafive. Magasságom 10000m, süllyedek.-
-Steve! Kérem jöjjön át azonnal a toronyba! Ismeretlen légijármű készül leszállni nálunk és nem érem el az Új-Zéland-i vezető állomást sem. Képzelje, 35000m-től követem és függőlegesen jön lefelé! Szinte szabadeséssel, bár három perce még ereszkedésről beszélt. Ráadásul, a Williams Field-re akar leszállni... Igen tájékoztattam, hogy ott semmi sem működik. Még valami,... olyan érzésem van, mintha géphang lenne. Lehet, hogy eltévedt valamelyik hadsereg drónja?-
Letéve a telefont, felugrott és a kijárathoz lépett. Megtorpant, mégiscsak mínusz 25 Celsius fok van kint. Magára ráncigálta az anorákját és kilépett a szeles teraszra. A szél zúgásán kívül semmit sem hallott, se motorzaj, se turbina süvítése, se a helikopter rotorjaihoz hasonló csattogás, semmi... Nem sokáig meregette a szemét az állomás feletti eget bámulva, egyrészt az alacsony felhőalap miatt nem látott gépet, se mást, másrészt hamar átfújta a szél. Dohogva csörtetett vissza az állomás légi irányító szerepét is betöltő kommunikációs helyiségbe. Se légi forgalom, se időjárási esemény, pihentető, nyugodt szolgálat, békés este, nesze neked... A radarra pillantva konstatálta a közeledő, inkább ereszkedő, sőt csaknem zuhanó jármű jelét 5000m-en. -Ilyen tempóban hamarabb ideér, mint a bázis vezetője.- motyogta magának. Nyikkant a közel-radar is jelezve, hogy a légteret jármű közelítette meg.
-Ismeretlen légijármű! Közölje úti célját, felségjelzését, a fedélzeten tartózkodók létszámát, nemzetiségét!- próbálkozott, hátha sikerül időt húzni.
-McMurdo! Joseph55 vagyok, úti célom a Mcmurdo Állomás, felségjelem nincs, egyedül vagyok, nemzetiségem nem ismert. Földet érés várható ideje, 95 másodperc, jelenlegi magasságom 2500m.-
-Ember! Lassítson! Közel 100km/órás sebességgel zuhan!- Komolyan megrémült. Túlélték az idei turista inváziót, a több ezer "sárturista" látogatását. Más se hiányzik, mint télire egy légi baleset a kutatóállomáson.
-Negatív. Becsapódás csillapító aktiválva, magasság 1000m, T mínusz 60másodperc.-
-Túl gyorsan jön, ha teheti hajtson végre átstartolást! Ezzel a tempóval összetöri magát!- Tehetetlenül markolászta a mikrofont. Gyerekesen a körmét rágta míg letelt az idő, a becsapódást várva és lázasan rángatta elő a rendkívüli események forgatókönyveit tartalmazó szekrényből a köteteket. Furcsa érzése támadt! Pár évvel korábban járt egy szafarin, az akkori kutatási anyagához gyűjtött adatokat Afrikában és egy alkalommal elefántok haladtak el mellette, miközben a bozótban entomológusként a rovarokat tanulmányozta. Az elefántok "beszélgettek", azaz elképesztő mély hangon mormogtak. Akkor érezte utoljára azt a gyomorban keletkező nyomást, amit az infra hangok keltettek. Ugyanaz az érzés tört rá most is. Amilyen gyorsan érkezett a nyomás, olyan gyorsan meg is szűnt. Odakint csend honolt. A kabátját is elfelejtette felvenni, amikor ismét kirohant a kilátó teraszra. Hiába meregette a szemét, a legtávolabbi pályán nem látott se roncsot, se baleset nyomát, se leszállófényeket. Néhány másodperc múlva, amint a szeme kissé hozzászokott a sötéthez, mintha sötét tömeg terpeszkedne a pálya közepén, jóval nagyobb árnyék mint egy szokásos Lockheed C130 Hercules, de igazából a távolság és a sötét miatt inkább csak sejthető alakja nem hasonlított az ismert gépekre. Reszketve lépett vissza helyiségbe, szinte egyidőben az érkező Dr Stephen Seevec-el, aki biológia doktoraként az állomás soros vezetője volt.
-Mit fogott ki Jack? - kérdezte és rosszallóan mutatott az elárvult kabátra - Megfázik itt nekem, aztán küldhetem haza és akkor fuccs a jégbe fagyott őskori bogarainak - Érdeklődve figyelt az ismét felhangzó monoton hangra...
- Itt Joseph55. Leszálltam.-
-Ki az ördög ez a Joseph? - kérdezte ámulva Steve. -És hova szállt le? - lépett az ablakokhoz szemlélődve. -Nem látok semmit! -
-Fogalmam sincs.- hadarta Jack. - Kint a Williams-en van valami, de a sötétben nem látni. A felújítás még nem fejeződött be, így a világítás sem használható.-  
-Auckland mit mond, ki ez? -
-Semmit. A műholdas telefon süket. A szomszédos állomásokat sem tudom hívni. Egyelőre nincs kapcsolatunk senkivel.
-Joseph55! Közölje jövetele célját!- Jack igyekezett határozottság hangzatát kelteni.
-Menedékjogot kérek!- közölte a fémes, tónustalan hang.
-Mit kér? Ez itt egy kutató állomás. Nemzetközi személyzetünk van, közel ezer ember. Kitől akar menedékjogot kérni?- 
Döbbenten néztek egymásra. A monoton beszélő folytatta:
-Találkozni akarok Sylvia McCormik-kal!-
-Ki az a Sylvia McCormik? Maga tudja?- kérdezte Steve-et, aki a fejét rázta.  
-Várjon csak! - Jack erősen törte a fejét... -McCormik doktornő a meteorológián, neki van egy lánya Sylvia, aki a jövőheti, utolsó hajóval tér haza az apjával, mert a doktornő itt marad az állomáson a téli szezonra.-
-De hát, ő csak nyolc éves!- Ámult Steve. - Itt valami félreértés lesz.- 

 II 

 A lakótérben a szülők korábbi kirándulásaikon készült felvételeiket nézték, amikor a telefon megszólalt. Az otthon maradt babáinak, síruha szabásmintát rajzolgató kislány fesztelenül kapta fel és csicsergett bele:
-Sylvia vagyok szia! Miben segíthetek?-
-Én Joseph55 vagyok és téged kereslek.- az egyhangú, színtelen hang és a mondat, teljesen váratlanul érte a gyereket. A mosoly az arcára fagyott és zavartan nézett az anyjára.
-Emma McCormik vagyok, kivel beszélek?- vette át a telefont.
-Joseph55 vagyok és Sylviával akarok találkozni!-
-Én az édesanyja vagyok és nem tudok semmilyen Joseph-ről, akinek találkozni kellene a lányommal! Miféle rossz vicc ez. Ki maga?- Bosszús volt, hogy a világ defekteseiből még ide is jutott. Lecsapta a telefont és a bázis vezetőjét hívta, aki nem vette fel. Ezután, még mindig dúlva-fúlva a telefonközpontot -ahogy a bázis szlengje nevezte a kommunikációs/irányító helyiséget hívta- tárcsázta.  
-Dr Seevec-et keresem, de nem veszi fel a helyén, nem tudja.... Ott van? A központban? Miért?-
-Idegen, nem azonosított repülő érkezett és probléma megoldunk.- kedélyeskedett Jack a telefonban. -Ráadásul azt mondja, hogy őt Joseph55-nek hívják. De ami a legérdekesebb...-
Emma kis híján elejtette a telefont.
-Jack! A lányomat felhívta valaki telefonon, hogy találkozni akar vele és Joseph55 -ként mutatkozott be!-
- Az ördögbe! Steve! Gyere közelebb. Emma, kihangosítalak.- hadarta Jack izgatottan.
-Hogy tudott a belső telefonhálózatra kapcsolódni? - tamáskodott Steve.  
-Honnan tudta, hol keresse a lányomat? Henry! Fogd a gyerek kezét és gyertek ide mellém!- Emmát pánikhangulat kezdte kerülgetni.
-Annyit tudunk csak, hogy a frissen érkezett repülőről valaki szórakozik velünk. Továbbá nincs összeköttetésünk a világgal, mert nem működik a műholdas telefon.- összegezte a helyzetet Jack.
Kattanás hallatszott, mint amikor belép valaki a vonalba:
-Joseph55 vagyok, mikor találkozhatok Sylviával- 
Döbbent csend, majd Emma kétségbeesett sikítása: 
-Hagyja békén a lányomat! Mit akar tőle? Még csak gyerek!-  
Steve arra gondolt, ameddig csak lehet szóval kell tartani, hátha sikerült azalatt megoldást, esetleg összeköttetést találni.  
-Joseph! Hol született? Kik voltak a szülei? Hol lakik?-
-A Cambridge és Ely közötti úton fekvő Waterbeach nevű településen születtem az Úr 1502 esztendejében. Apám kovácsmester volt és felváltva dolgozott Cambridge-ben Henrik Urunk megbízásából a King's College Chapel építésénél és Ely-ben a katedrális karbantartási munkáinál. Anyám a család összetartásán fáradozott. 1510-ben fertőzés áldozata lettem és falunk orvosa, gyógyszerekért cserébe eladott az idegeneknek.-
Vágni lehetett a csendet. Mindenki habitusának megfelelően, kimeredt szemmel, tátott szájjal, dermedten bámult. Steve tért elsőnek magához:
-Akkor miért az 55-ös szám?- kérdezte remegő hangon.
-Mert én vagyok a Föld történetében az 55-ik, akit az idegenek a felügyelettel, ellenőrzéssel megbíztak.- jött a válasz azonnal.
-Kik azok az idegenek?- értetlenkedett az időközben szintén levegőhöz jutott Jack.  
-Nem tudom. Soha nem láttam őket. Amikor a falusi kuruzsló eladott, már nem voltam magamnál. Amikor magamhoz tértem, már a hajóban voltam.-
-Háát, kíváncsian várjuk. Mikorra ér ide a bázisra?- Steve-nek furcsa gondolat kezdett bizseregni a fejében. Valami hasonlót várt:
-Nem tudom elhagyni a hajót! A része vagyok. Amennyit értek belőle, hogy csupán a szükséges részeimet kapcsolták be a hajó rendszerébe és a hajó tart életben.-  
-Meddig? - bukott ki a kérdés Emmából.
-Már nem sokáig. A hajó adatbázisából azt olvastam ki, hogy az első Joseph-ek, csak néhány évig voltak képesek a hajóval szimbiózisban élni, a többiek egyre tovább bírták. Én már 502-ik éve létezem ilyen formában.- a hang mindvégig szenvtelen, indulatoktól mentes, gépinek ható maradt.  
Steve, elfogadva a helyzetet tovább érdeklődött:  
-Tehát nyolc éves volt amikor elrabolták és most kereken ötszáztíz éves?-
-Igen.- Most először remegett meg a hang.  
-De mit akar a lányomtól?- Emma hangja harcias, ellenséges volt. Meglepő módon nem azonnal válaszolt Joseph55. Kis szünet után folytatta.
-Az elmúlt időkben ahogy figyeltem a világot, rájöttem, hogy nem helyes embereket rabolni -ahogy Dr Seevec fogalmazott- csak azért, hogy egy messzi, talán már nem is létező kultúra leselkedését folyamatossá tegyük. Ezért, amikor lejár az időm, nem keresek utódot magam helyett, hanem megsemmisítem a hajót. Sylvia pedig a ikerhúgomra hasonlít az adatbázisokban talált anyagok szerint.-
-Miért pont a McMurdo-ra jött? - kérdezte Jack, megkerülve a kérdést, honnan ismeri névről őket?  
-Mert itt van a húgom reinkarnációja, vagy legalábbis valami hasonló, másrészt itt a jeges vízben elmerülve, a fejlett technológia nem okoz összetűzést a birtokolni vágyók között még sokáig, ameddig el nem érik azt a fejlettségi szintet, hogy felhozzák a mélyből.-
Ismét csend lett.
-Öngyilkos akar lenni?- akadékoskodott Emma, már majdnem megenyhülve.  
-Nos, a dolog nem ilyen egyszerű. Ahogy mondtam, nyolc évesen lettem szerves része a hajónak. Nem volt teljes a gyermekkorom, nem fejeződött be a szocializációm, de ha befejeződik is, az a középkori erkölcs és eszmerendszer szerint történt volna, amivel ma esélyem sem lenne beilleszkedni, még ha sikerülne is leválasztani a hajóról. Az eltelt évszázadok megfigyelései alatt olyan sok információ halmozódott fel nemcsak a hajó adatbázisában, hanem az én fejemben is, ami már zavaró...-
Steve nem bírta ki, hogy közbe ne kotyogjon:
-Hogyan figyelt meg? Honnan?-  
-A radartechnika előtt, a mai műholdak pályáján mozogva optikai úton, illetve nano szondák segítségével. Később pedig többnyire a Hold mögé bújva rádió és televízió jelek alapján. A hajó programja szabott feltételrendszert írt elő a megfigyelések metódusára. Az internetes forgalom műholdakon bonyolítása óta, szinte bármihez hozzáférek.-
Emma nem hagyta eltéríteni magát:
-Mit akar a lányomtól?- Szokatlanul hosszú csend lett. 
Már csaknem megszólalt az izgága Jack, amikor felhangzott a szenvtelen gépi hang:
-Nem tudom. Az utolsó emlékem a családomról a húgom arca, amint aggódva énekel nekem, a gyógyulásomat remélve. A hajó számára ez nem fontos adat, ezért nem tárolta el, ez csak az én memóriámban rögzült. Félek, lassan teljesen elhalványul és akkor megszűnik minden kapcsolatom a korábbi, rövidke életemmel, mielőtt elmegyek. Ezt nem szeretném. Ezért amikor az interneten láttam egy felvételt Sylviáról eldöntöttem, a lázadásom helyszínéül a McMurdo-t választom.-
-Hogyhogy lázadás? -Kottyantott bele Jack.
-Az idegenek, ha még léteznek egyáltalán, keresni fogják a felderítő eszközüket. Ám ha az óceán elnyeli, akkor nem derül fény az én tettemre.-
-Miért gondolja, hogy keresnék a hajóját? Hiszen azt mondta, sosem látta őket.- vetette közbe Steve.
-Úgy van. Sosem volt velük semmilyen kapcsolatom, ám a hajó, tőlem függetlenül és általam befolyásolhatatlanul, időről-időre üzenetet sugárzott valahova. A korábbi Joseph-ek nem voltak képesek a hajó rendszereinek olyan alapos tanulmányozására és irányítására, mint amilyen szintre nekem sikerült eljutnom. A hajó most teljesen az én irányításom alatt áll és csak nekem hajt végre utasításokat.-
Emma, feszengett:
-Sylvia?-
-Mint mondtam, bizonytalan vagyok. Azt remélem, ha beszélgethetek vele, ha láthatom a hajón a saját kameráimmal, megnyugodva merülnék az óceánba.-
-Szó se lehet róla, hogy a hajóra engedjem a gyereket!- Csattant fel.
Steve-ben gyanú ébredt:
-A műholdas telefon blokádja a maga műve?- Most azonnal jött a válasz:  
-Igen. Nem bízom az emberiségben. Aggódok, hogy a hajó fejlett rendszereit rossz célra használnák, ezért titkolom a jelenlétemet a nagyvilág előtt és ezért is érkeztem függőlegesen, mert a radarjaik elsősorban a vízszintesen mozgó objektumokra figyelnek, a sebességem alapján pedig meteorit-nak vélhettek. Természetesen, amint elmerülök, feloldom a zárlatot. Remélem megértenek.-
  -Csak a gyereket látja szívesen a hajón?- szólt közbe Henry az egykori MIT -s diák. 
Emma szemei szikrát hánytak férje érdeklődése hallatán.
-Ne merészelj....- sziszegte.
Leheletnyit ismét később érkezett a válasz:  
-Természetesen nem! Bárkit beengedek, de értsék meg, kerülni szeretném a nagy nyilvánosságot és azt gondolom, önöknek is ez lenne az érdekük, ha a jövőbeli -rólam érdeklődő- zaklatásokat szeretnék elkerülni. A Williams-en landolás is azt a célt szolgálta, hogy minél kisebb feltűnést keltsek, a távolságot kihasználva.-  
Henryt már nem lehetett megállítani:
-Tehát ha jól értem, most éjszaka, meglátogathatom a bázis vezetőjével, hogy eldönthessük jelent-e veszélyt a gyermek számára a látogatás?-
-Ön fizikus az internetes adatok szerint és ez magyarázza a felfokozott érdeklődését. Természetesen várom önöket. Most kilépek a vonalból. Ha keresnek, a légi irányítás frekvenciáján stand by módba kapcsolok, ott elérnek.-  
Öten maradtak a vonalban, négy különböző területen doktor és egy kislány, aki semmit sem értve, álmosan kucorgott apja ölében. 

 III 

 A szél, a hideg és a majdnem éjszaka miatt nem a motoros szánt választották járművüknek, hanem egy fülkével, fűtéssel felszerelt lánctalpas vontató mellett döntöttek. A garázsmester nem kérdezett semmit, már edzett ember volt, látott már sok furcsa tudóst. A első néhány száz métert leszámítva, amikor még az Állomás épületei, tartályparkja között, mellett haladtak, még útnak nevezhető letaposott havon, a közvilágítás fényei alatt haladtak. Később, elhagyva a bázis területét, már csak a jármű fényszórói, a fülkében pedig a műszervilágítás és a GPS monitor fényei szolgáltattak némi fényt. Mivel a lánctalpas csupán 20km/órás tempóra volt képes -igaz azt szinte bármilyen terepen- csaknem félóra döcögésre számíthattak. Jobbra a Scott Állomás fényei derengtek lent a parton, ahogy a hegyoldalban ráfordultak a Williams Field felé vezető egyenesre. A leszálló gépeket irányító „torony” csak nevében torony, egyébként egy csúszótalpakra épített konténer, amit a szezonálisan használt területről elvontatnak a téli szállására, a garázsmester felügyelete alá. A repülőteret most mindössze néhány tönkrement, használaton kívüli szállító konténer jelzi, amelyek arra várnak, hogy a tél beállta előtt össze szedegessék és az ellátmányt szállító hajóval visszaküldjék újrafelhasználásra. Már húsz perce utaztak és teljesen besötétedett. Csak annyit láttak előre amennyit a fényszóró bevilágított. Henry felvette a rádió mikrofonját:  
-Joseph! Mindjárt ott vagyunk.-
-Látom önöket.- jött azonnal a válasz. - Kapcsolok egy jelzőfényt és a fény alatt nyitok egy zsilipet. Hajtsanak bele, akkor nem lesznek kitéve az időjárás kellemetlenségeinek, amikor kiszállnak a járműből.-
Narancssárga fénypont jelent meg előttük 1500 méterre. Steve a külső fényszóró vezérlő karjához hajolt, hogy közelebb érve, majd felmérhesse az ismeretlen repülő eszközt. Meglepően jól becsülte meg Jack a távcsövén keresztül, állapította meg magában. A Hercules harminc méteres hosszával szemben, ez a valami negyven-negyvenöt méter átmérőjű és a „járatos” gép tizenegy és fél méteres magasságától eltérően, huszonöt méter körüli magasságú lehetett. Közelebb érve jól látszott a lenyitott rámpa és mögötte a halványan kivilágított nagyobbacska garázs méretű zsilipkamra. Henry pillanatnyi tétovázás nélkül hajtott bele. Mire Steve megfogalmazta volna fenntartásait, kétségeit, már bent voltak. Kikászálódtak a lánctalpasból és meglepődtek a süvítő légrohamoktól.
-Nem arról volt szó, hogy itt jobb idő lesz?- méltatlankodott Henry.
-Üdvözlöm önöket! Becsukhatom a zsilipet?- érdeklődött Joseph.
Steve nagy levegőt vett, hogy végre elmondja kételyeit, de Henry megelőzte:
-Igen zárja be.-  
A rámpa halk zúgással belesimult a falba.
-Amikor távozni kívánnak, az ajtó melletti panel, felfelé mutató háromszög kitüremkedését érintsék meg. A zsilip nyitása, a belső panelről, mindentől független, minden más parancsot felülír!-
Steve, hiszem, ha akarom, képet vágott.
-Kérem kövessék a padlón megjelenő sárga vonalat, amely a vezérlőbe vezeti önöket.-
A műszaki ember Henry mindent tapogatott útközben.
-A hajón belül minden bekamerázott, így minden történést követhetek. Dr Henry McCormik, nyilván azért vizsgálja a falat, hogy megállapítsa az összetételét. Ez az adat nem képez biztonsági kockázatot, de egyszerűen nincs róla pontos információm. Ami rendelkezésre áll, abból az következik, hogy az anyaga az önök által szénszál erősítésű műanyag fogalmának felelhet meg.-  
-Nem látok helyiségeket, csak ezt a folyosót. Hol élne a személyzet, ha lenne.- érdeklődött Steve.
-Sehol. Ezen a hajón soha nem volt személyzet. Nem terveztek hozzá kezelőket. Csak arra készült, hogy a megfigyelni kívánt világok egy-egy lakóját ellássa, hogy az ellenőrzés, a megfigyelés, minél inkább az adott civilizációra legyen érzékeny. Nem képes bolygóközi repülésekre, csak az adott égitest körül tud manőverezni.-  
-Jé.- álmélkodott Steve.
-Mi a hajtóanyaga, mitől működik már... mennyi ideje is?- faggatta Henry.  
-Négyezer-hatszázhatvan évvel ezelőtt, amikor Egyiptomban Kaszekhemui és röviddel később Dzsószer fáraók uralkodtak, akkor érkezett az anyahajó és telepítette ezt a megfigyelőhajót. Nem volt mindig elfoglalva a helyi faj helye. Rövidebb-hosszabb megszakítások rendszeresen előfordultak, attól függően, hogy a hajó honnan, milyen alanyt tudott „felhasználni” és az hogyan vált be. Az energiáról egy önök által is ismert eljárással a fúziós reaktor gondoskodik. A meghajtást pedig a tömegvonzást megfordító eszköz biztosítja.-  
Henry szeme felcsillant:
-Na, azt szeretném megnézni!-
-Sajnálom Henry! Nem engedhetem.- felelte Joseph.
-Nem bízik bennem? - adta a sértődöttet.
-Nem, nem bízok önben sem és a többi emberben sem. Kérem értse meg!- Időközben feltárult egy ajtó és a hajó vezérlőjébe értek. Két sámliszerű eszköz árválkodott a monitorokkal és különböző alakú kidudorodásokkal telezsúfolt fal előtt.  
-Foglaljanak helyet és a középső monitorra irányítom a vizuális információt, amit én szeretnék közölni és az önök kérdéseire a választ.-
-Hol van most a teste Joseph?- mint biológus, Steve erre témára ragadt rá.
-A vezérlő fölötti térben, tápoldattal telt edényben úszik, ami még megmaradt a hajdani kisfiú kolera gyötörte testéből. Az agyi funkciókat, illetve a gerincvelő szükséges részét bekötötte az automata a hajó rendszerébe egy interfészen keresztül.-
-Láthatnánk?- kérdezte Steve.
-Nem. Egyszerűen azért, mert ott nincs kamera. A személyes betekintést pedig akadályozza az életfunkcióimat fenntartó rendszer hőmérséklete és a levegő eltérő összetétele, amellyel a sejtek öregedését lassítja a hajó.- válaszolt Joseph.  
A monitoron közben gyorsítva peregtek a képek, az egyiptomi jelenetek, a láthatóan műholdnyi távolságból készült felvételek, időről-időre számsorok, grafikonok, néha angol szöveg, néha más, sőt teljesen ismeretlen írásjelek is sorjáztak alkalmanként. Háborúk képei, járványok döbbenetes látványa, királyok koronázása, az emberiség utolsó pár ezer évének történései.
-Ezek a képsorok mentek el, egy-egy jelentés tételekor. Arra jöttem rá, hogy a begyűjtött információ indítja be az adást. Ha nem történik „semmi érdekes”, akkor akár évtizedekig nincs jelentés.- szólt Joseph.  
-Tehát, ha kivonja magát a forgalomból, évtizedekig nem keresi senki?- összegezte Henry.
-Igen.- válaszolt Joseph. -Kérem segítsenek,- folytatta- csupán pár szót váltanék azzal a kislánnyal, aki a húgomra emlékeztet és már indulok is a nyugvóhelyemre.-  
-Hova szeretne menni?- érdeklődött Henry.
-Az Erebus csupán néhány száz méter mélységű vízből emelkedik ki. Ha számításaim helyesek, rövidesen -néhány tíz éven belül- komoly kitörése lesz és az alapzata megsemmisül, tökéletes módot nyújtva a hajó megsemmisítéséhez.-  
-Nézze, -kezdett bele Henry. - a lányom mindössze nyolc éves. Teljes mértékben mai gyermek, mobiltelefonnal, facebook-kal és mindennel, ami a mai gyerekeket jellemzi. Azt gondolom, bár minden tiszteletem és együttérzésem az öné, hogy nem kellene a kislányt ilyen traumának kitenni!-
-Sajnálom.- Joseph hangja meglepően halk volt. -Kérem! -élénkült fel.- Az ikerhúgom az utolsó találkozásunkkor a mellemre tette a féltve őrzött babáját, hogy az vigyázzon rám! Az automata nem tudott vele mit kezdeni, de megőrizte. Tegyék lehetővé, hogy láthassam, amikor átadja neki. Kérem!-  
Henry bele egyezőleg bólintott és mire kérdezte volna hol van a játékszer, surrogva érkezett a folyosó felől egy térdmagasságú szerkezet a tetején fóliában a baba.  
-Önök polietilénfólia-ként ismerik a csomagolóanyagot, bár nyilván úgyis ellenőrzik. - mondta Joseph. -Többet nem áll módomban mutatni a hajóból az önök érdekében. Sajnálom, ha esetleg úgy érzik, hiába jöttek.- folytatta.
Henry bediktálta a laptopja IP címét, mert annak a kamerájával fogja felvenni az átadást.

IV

  A sebtiben végzett radiokarbon vizsgálat ötszáz és hatszáz év közöttire jelezte a növényi rostokból font igen egyszerű babát és csaknem sterilnek találták, se vírus, se kórokozó, semmi. Syilvia már félálomban nézte az elnyűhetetlen Tom és Jerry epizódok egyikét, amikor a szülei megérkeztek a laborból.
-Figyeld meg, hogy a sarokba fogja dobni rögtön, ez egy igénytelen öreg vacak.- sutyorogta Emma, míg Henry a laptopot felvételre állította.
-Mindegy, megígértem.- morogta a férje.
-Szívem! - szólalt meg fennhangon, hangja rekedten csengett. -Apáddal egy régi ismerőssel találkoztunk-  
-Ki az? - élénkült fel a gyerek.
-Nem ismered, Joseph a neve, már nagyon régi....- elakadt a hangja.
-Nagyon sietett, ezért nem tudott bejönni hozzád, de ezt babát küldi neked.- mentette ki Henry.
-Ó.- a kislány meglepve forgatta az ósdi babát. -De jó. - kottyantotta el magát.- Köszönöm Joseph! - jelentette ki automatikusan. -Nagyon tetszik! Mostantól velem fog aludni.- szorította magához és királynői tartással, a babával a karján elvonult a hálófülke felé.
A két felnőtt jócskán meglepve nézett utána. Megszólalt a telefon.  
- Igen! - kapta fel Emma.
- Köszönöm! Az Úr legyen Önökkel! - géphang lassan tagoltan mondta el és azonnal bontotta a vonalat. Érzelmekkel telve tette le a telefont és mintegy magának motyogta:
-Nyolc éves volt amikor elvitték, jajj szegény...- Ismét jelzett a telefon. Most Henry kapta fel a párás szemű felesége helyett.
-Jack vagyok. Felszállt és az Erebus mögött tűnt el. Hívtam Auckland-et, hogy láttak-e meteorit-ot, mert itt mintha jött volna egy. Azt mondták, ők nem láttak semmit. Még valami! Dr Seevec, mint az állomás vezetője nyomatékosan kéri, hogy a történtekről ne szivárogjon ki semmi!-
-Rendben Jack, értettük, megértettük. Jó éjszakát!- sóhajtott Henry.
A hálófülke felől Sylvia ki-kihagyó motyogása hallatszott, amint újdonsült babájának mesélt valamit, aztán csend lett.  

2012